4. fejezet

     Hűvös, esőre álló délután van. Ha nem tudnám hogy tavasz van, azt hinném, hogy még Október derekát tapossuk. Hideg szél fúj. Az eget szürkébbnél szürkébb felhők borítják. Utálom az időjárásnak ezt a pillanatát. Ilyenkor már alig várom hogy essen. Utálom a hűvöst is. Mégis ez emlékeztet legjobban engem. Ilyenkor olyan dolgok is eszembe jutnak, amiket egyébként már rég el kellett volna felejtenem.
-Mi a baj, Honey? - kérdezi Cyd.
-Baj? Nincs semmi baj – válaszolom.
-A kisasszony biztos izgalmakra vár – vág bele Matthew.
-Izgalmakra? Hm... Jól jönne most valami akció.
Beszélgetésünket az adóvevő szakítja félbe, miszerint a vonal túlsó felén Luwis beszél.
-Csipet-csapat, lenne egy kis elintézni valótok. A NightCity Apple High School-ba kellene tenni egy apró látogatást. Nem rég érkezett egy beszólás hogy egy lány ott tartózkodik és öngyilkos akar lenni.
-Rendben, máris odamegyünk – válaszol Cyd.
-Nesze neked akció! - mondom unottan, majd neki vágom unottan magam a hátsó ülésnek.
Matthew végignéz rajtam a visszapillantó tükörben. Tekintetéről az sugárzik hogy csalódottnak lát.
Mindegy egy kis Apple High School-i látogatás tán csak nem világvégét jelent. Gyorsan helyére pakoljuk a dolgokat és húzunk is el onnan.
Unottan bámulok ki az ablakon, miközben a fejemet a karommal támasztom.
Lassacskán, azaz elég gyorsan megérkezünk, kiszállok a kocsiból, majd becsapom magam mögött az ajtót. Társaimmal nem törődve, tartok az épület felé. Belépek a zöld fém kapun, majd az udvaron találom magam.
Ismerős felállás. Minden ugyan úgy van, mint akkor. Semmi sem változott. Még a fába vésett szívem sem tűnt el. Félelmetes. Ez szél is. Pont mint akkor. Kell ennél több?
Visszazökkenek az életbe, majd folytatom az utam. Elhaladok a padok mellett. Talán most legelőször, mivel régen rajta mentem keresztül. Hamar a bejárati ajtóhoz érek. Bemegyek, majd a portát veszem legelőször célul.
-Jó napot! A Rendőr Kapitányságról küldtek minket, hogy intézkedjünk egy fiatal lány ügyében, aki az iskola területén tartózkodik – mondom, miközben felmutatom a jelvényt.
-Igen, úgy hallottam hogy a harmadikon tartózkodik a 37-es teremben.
-Köszönöm.
Felvágtatok a már ismert lépcsősoron, amin régen is oly sokszor.
Ez a hely tényleg semmit sem változott.
Megállok egy pillanatra az ajtó előtt, pont mint rég. Kilincsre teszem a kezem, majd résnyire kinyitom az ajtót, miközben kifújom magam. A szemembe belesüt a napnak a fénye. Egyik kezemmel az ajtófélfán támaszkodom, a másikkal a kilincset markolom. Egy pillanatra hátra nézek, mintha csak arra lennék kíváncsi, nem e valaki meglátott. Nem, most sem. Belépek a terembe. A terembe, ahol régen oly sokszor voltam. Most újra élem azt, amit régen.
A terem túlsó felében egy fiatal lányt látok, a falnak nekitámaszkodva. Mintha csak egykori önmagamat látnám. Kibontott kócos haj, farmer, térdre hajtott fej. Valamikor, régen én is itt bujkáltam, csak erről senki sem tudott. Teljesen együtt tudok érezni a lánnyal. Tehát leülök mellé, és hallgatok.
-Miért? Miért vagyok más mint a többi? - szólal meg egyszer lány.
A plafonra meredek, majd egy kisebb sóhaj után megszólalok: - Tudod, másnak lenni, mint a többi, nem mindig egy rossz dolog? Az azt jelenti, hogy te különlegesebb vagy és ők ezt nem tudják elfogadni.
-De én miért? Olyan akarok lenni, mint ők!
-Ne akarj olyan lenni! Ők ostobák. Nézd meg! Kiközösítettek, ahelyett hogy befogadtak volna.
Némi csend veszi kezdetét, csupán pár percig.
-Tudod – folytatom – valamikor én is olyan voltam, mint te.
-Igazán?
-Igen. Én is ide bújtam el, ide ültem le, és itt töltöttem magányos perceimet.
-És mi történt?
-Egy nap kinéztem az ablakon, megláttam egy madarat. Szerencsére volt nálam papír és toll, majd lerajzoltam. Azóta minden délután itt rajzoltam, és tetszett ez a fajta szórakozás. Megszerettem a művészetet. Nem érdekelt hogy nincsenek barátaim. Szünetben is rajzoltam, így nem is tudtam rosszra gondolni. Majd szép lassan, találtam egy barátot. Ő is olyan volt, mint én. De addig is arra gondoltam, hogy én nem akarok olyan lenni mint a többi. És ezzel a tudattal éltem, mosolyogva.

3. fejezet

     Bevágom magam az ajtón, majd gondosan bezárom magam mögött. Ugyan úgy fogad minden, ahogy otthagytam, rend és tisztaság. Lehámozom magamról a ruhákat, majd bevetem magam az ágyba. Öt perc múlva, mintha leütöttek volna, úgy alszom.
    14:12-öt mutat az óra kijelzője, mikor felébredek. Totálisan kialudtam magam, egy cseppet sem vagyok fáradt. Kivetem magam az ágyból, majd a zuhany alá baktatok. Lemosom magamról az un. izzadságot meg minden nem odaillő dolgot, majd egy törölközőbe csavarom magam és visszamegyek a szobába.
-Az idő épp ideális egy kiruccanásra – mondom, magamnak.
Tehát felkapom a kedven farmeromat, egy hozzá illő pólóval, belevágom a legfontosabb dolgaimat egy táskába. Bezárom az ajtót, levágtatok a lépcsőkön, majd ki a szabadba. Egy világ tárul ki előttem, ahogy kilépek az ajtón.
    Végigbaktatok jó néhány utcán, miközben az üzletek kirakatát nézegetem. Megtorpanok az egyik előtt. Az üvegre vetem magam, azaz arra ami az mögött van. Csak azt bámulom.
-Apám, ilyen jó dzsekit még nem láttam – szögezem le magamban.
Totál felvillanyozódva bámulom a ruhadarabot. Elképzelem magam benne. Nem kétséges, a varró is nekem szánta.
-Nem kétséges, jól állna rajtad. Komolyan azt akarod hogy a férfiak hasra vágódjanak előtted? Nehéz lenne a közlekedés, meg egyébként is, nem vagy így is csinos? - szólal meg egy férfi hang mögöttem, majd két kezet érzek a vállamon.
A kirakat ablakára pillantok, legkevésbé várt embert pillantom meg. A kedves társamat, akitől éppen ma reggel búcsúztam el; Matthew-ot.
-Egyébként, civilben sem nézel ki rosszul. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a farmert. Ez is hozzájárul a specialitásodhoz?
-Pontosan – mondom, majd mintha magával rángatna valami, úgy vontatom el magam a kirakat elől – -Remélem örülsz, hogy láthatsz ruha nélkül, azaz rendőrruha nélkül, azaz civilben.
-Tökéletesen. Látom figyeltél rám ma reggel.
-Hogyne figyeltem volna? Majdnem karamboloztam miattad.
Beszélgetünk, mialatt egy park felé haladunk. Nem kevés őrült emlékeket raktároz ez a hely nekem. Gyerek korunkban sokszor jöttünk ide ki, és csupa hülye dolgokat csináltunk. Istenem, azok az évek, nem fogom egy könnyen elfelejteni őket, pedig mikor volt már. Kilenc-tíz éve.
    A zölden rügyező fák között haladunk el. Kellemes, lágy tavaszi szél fúj. Az irányába tekintek. Egy alak sétál a másik úton. Ismerős léptek, ismerős mozdulat és vállak. A fák árnyékai eltakarják, nem látom pontosan a férfit. Mégis olyan érzésem van, hogy ismerem. Nem is kicsit, mintha hosszabb ideig láttam volna, alighanem minden nap. Ki lehet mégis az a férfi? Nem olyan, mint a többi. Már csak a belőle sugárzó energiából le lehet szűrni.
Eltűnik látókörömből a férfi. Jobbra-balra hajolgatok, hátha újra megpillantom, de nem sikerül. Helyette nekimegyek Matthe-nak, aki megtorpan hirtelen.
-Minden rendben van, Honey? - kérdezi.
-Ja, persze, minden rendben – válaszolom unottan, majd tekintetem visszatér az eredetibe.
Némi idő múlva elszáguld mellettünk egy 13-14 éves lány. Emlékeztet a régi énemre, miszerint gyermekkoromban én is mindig a parkban kerékpároztam, senkivel és semmivel sem törődve. Akkor minden más volt. Nagyon más.
-Honey, te, hogy-hogy NightCity-be jöttél dolgozni? - teszi fel a kérdést Matthew, némi kínos hallgatás után.
-Nos, először is, szerettem volna véglegesen, úgy mond letelepedni egy városba, és hol máshol lenne a legjobb, mint ott, ahol gyermek koromban is éltem?
-Hogy kerültél el innen? - teszi fel az újabb kérdést a srác.
-Nos, 16 éves voltam, mikor egy nap kaptam egy levelet a SeaCity-i Rendészeti Suliból, hogy felvesznek. Akkor ott kevés tanuló volt és régebben felvételiztem oda is. Mondjuk, akkor csak poén képen csináltam az egész herce-hurcát. Az a levél kitűnő alkalom volt egy új élet elkezdéséhez.
-Ezt hogy érted?
-Tudod, valamiért én mindig más voltam, mint a többi. Hiába voltak barátaim, mégis levegő voltam. Szóval... egy esős nap véglegesen leléptem, szó nélkül.
Mély csend ül kettőnk közé, de most nem is akarok semmit mondani. Semmit...

2. fejezet

     Alighanem két hete, hogy megérkeztem a városba és elfoglaltam megfelelő helyemet a kapitányságon. Az itt levő emberek, hm... ,,Kedvesek”... Bezzeg, hogy egy nálam három évvel idősebb csávó mellé osztottak be. Habár nem nagyon zavar. Beszélgetésünk többnyire annyiból áll, hogy ő tesz fel kérdéseket, én meg felelek. A másik pasekkal csak néha vagyok ugyan abban az időben. Meg kell hogy jegyezzem, azért elvagyunk. Végigdumáljuk az éjszakát.  
    Momentán az egykori kedvenc kávézóban ( vagy bár, a franc se tudja ) ülünk. Az asztalon könyökölök, öklömmel megtartom a fejemet, míg a másik kezemmel a narancslét tartalmazó pohárral szórakozom. A pultnál levő óra kijelzőjére pillantok; 7:10.
Lassan indulhatunk befelé és mehetünk haza melóból.
Nyújtózóm egyet, mire Matthew felpillant a mélyen elragadott olvasásból.
-Kávét? - kérdezi mosollyal az arcán.
-Köszi, nem. Inkább majd alszom, ha hazaérek.
-Már nem kell olyan sokáig várnod, hogy bevethesd magad az ágyadba, szóval kitartás.
-Addig is... – mondom, majd felállok és a pulthoz megyek fizetek, visszanyargalok a pasihoz, karon ragadom és kirángatom az utcára – szívjunk egy kis levegőt.
Végignéz rajtam a férfi, amitől kissé zavarba jövök és én is őt bámulom.
-Mi az? - kérdezem, komolyan meglepett hangon.
-Semmi – kapom a választ, majd a férfi elfordul.
    Csak hogy nem elég gyors. Röptében még látom az arcán megjelenő halvány perverz mosolyt. Nem bírom ki, én is elmosolyodom. Nekitámaszkodom a rendőrautó oldalának, kicsit sem törődve a jármű tisztaságával. A férfi keresztbe teszi a kezeit, majd elém áll és újból végignéz rajtam. Barna szemeit fürkészem. Hátborzongok a csávótól, muszáj ezt csinálnia?
    Megszólal a templom harangja, miszerint 7:15-öt jelez. Becsukom egy pillanatra a szememet, az ajtó kilincsért nyúlok, majd bedobom magam a vezetőülésre. Várom, hogy a társam is hozzám hasonlóan cselekedjen. Nem történik meg.
-Mi lesz már? Kérvényt nyújtsak be? - kiabálom, mire a csávó megrázza a fejét, majd bedobja magát az anyósülésre.
Elindítom a kocsit, majd a gázra taposok és a kapitányság felé tartunk. A város még alszik, legalábbis félig.
Megnéznélek ruha nélkül – szólal meg a mellettem ülő.
-MI!? - padlóig nyomom a féket, majd a csávóra szegezem a tekintetemet.
-Azaz rendőrruha nélkül, civilben.
Mint egy idiótára, úgy nézek a férfira, aki éppen az imént találta meg a megfelelő szót ahhoz, hogy ne kelljen inkább gyalogolnia, miután kivágom az autó ablakán.
Elhesegetem a hülye gondolataimat, majd visszatérek a szélvédőn túli világra, mielőtt a végén én csinálnék valami bajt.
Megérkezünk, egyben és épségben. Leparkolok egy fekete Opel mellé, amiből épp most száll ki egy magasabb férfi. Kiszállok a járműből és miután Matthew követi a példámat bezárom a kocsit.
Jó reggelt, kisasszony! - szólal meg a számomra ismeretlen alak, aki az imént szállt ki bizonyára a saját autójából.
-Jó reggelt! - viszonzom a köszönést.
-Hogy telt az éjszakájuk?
-Leginkább unalmas volt, nem történt semmi rendbontó.
-Értem. Ilyen időket kívánok önnek mindig. Bízom benne, amíg ön vigyáz a városra, minden rendben lesz – mondja, majd mosollyal az arcán megfordul és eltűnik az ajtó mögött.
-Ki volt ez? - kérdezem félvállról Matthew-tól.
-Lewis, ügyeletes beosztott. Úgy látszik bejössz neki - kapom a választ.
Kérdő szempárokat szegezem a férfire, miközben a karjaim keresztbe vannak téve.
-Jól van na. Az utolsó gondolatot visszavonom.
-Jó döntés – mondom, majd elmosolyodom és elindulok az ajtó felé.
Hogy fogom kibírni melletted? Borzasztó nő vagy.
Tudom, egyik specialitásom – vágok vissza, majd belépek az ajtón.

1. fejezet

     Hangosan zakatol a vonat a vizes síneken. Dejavu érzetem van, miszerint egyszer már ültem ugyanezen az ülésen, egy esős napon, csak akkor éppen az ellenkező irányba utaztam. Mindennek már hét éve. Egy igen jó gimnáziumba jártam akkor. Jobban szerettem, mint az általánost, a tanárok is kedvesek voltak, a diákok is. Igaz ott is volt pár barom, akik azon fáradoztak hogy tönkretegyék a többiek életét. Habár tudtam érvényesülni, szerettem a sulit, sokszor mégis olyan érzésem volt, mintha levegő lennék.
Viszont, az a pár év eszembe juttatta, hogy élek. Sikerült életemben másodjára is elkövetnek ugyanazt a hibát, annak ellenére hogy még nyolcadik után megfogadtam, nem lesz ilyen többé, megkedveltem egy tanárt. A jelekből ítélve, ő is kedvelt engem. Sokszor kereste a tekintetemet, megérintett észrevétlenül, odafigyelt rám, és hasonló dolgok történtek még.
Egy átlagos esős tavaszi nap volt, mikor pár dolog megváltozott. Mint ahogy a tanárok szokták, ő is megkérdezte, hogy van-e önként jelentkező. Persze hogy hülye fejemmel akaratlanul is felálltam, ezzel is tudatva, hogy majd én felelek. A tanár rezeletlen arcát fürkésztem, várva, hogy mikor fogja azt mondani, hogy én nem felelhetek. Még szép, hogy nem szólt semmit, csak bólintott. Kicammogtam a nagy zöld táblához, felírtam a képleteket, majd a feladatot is tökéletesen megcsináltam. Az óra unalmasan folytatódott tovább a felelésem után. Persze egyeseknek. Nekem más volt. Volt valami különleges azokban a pillantásokban, abban a szempárban.
Óra után, szokás szerint én maradtam utolsónak. Épp ahogy kimentem volna az ajtón, a tanár utánam szólt: - Becsuknád az ajtót?
- Hogyne – válaszoltam, a szokásos unott hangomon.
- Belülről – szólt ismét.
Meglepődtem erre, de természetesen becsuktam a körülbelül két méteres faajtót belülről. Letettem a táskámat az egyik pad mellé, majd a tanár felé fordultam, aki felállt és az ablakhoz sétált. Elhúzta a fehér függönyt, majd szomorúan kifele nézett, az ablakon. Sosem láttam még addig olyan arckifejezést. Egyszerre sugárzott nyugodtságot és szomorúságot. Perceknek tűnő másodpercekig álltunk ott, szótlanul. De nem érdekelt. Némi idő után közelebb léptem pár centit, ezzel is tudatva a jelenlétemet és a figyelmemet.
Honey, miért csinálod mindig ezt? Rezzenetlen arckifejezéssel élsz, vagy olykor mosolyogsz. De a pókerarcod mögött fájdalmak vannak, mély sebek, melyek nem tudnak begyógyulni. És senkit nem engedsz közel magadhoz. Miért? - mondta.
Időm sem volt válaszolni, közel lépett hozzám, átkarolta a nyakamat majd lágyan megcsókolt. Visszacsókoltam, még ha akkor nem is voltam teljesen tisztában ezzel a fogalommal.
Annál a csóknál több nem történt, és ha rajtam múlik nem is fog. Mivel soha nem fogok már találkozni azzal a tanárral. Nem csak azért mert nem lesz olyan szerencsém, hanem mert nem akarom. Minek? Bizonyára már nem emlékszik rám. És a lelépésem után biztos nem akar már szóba állni sem velem.
Arra a napra három hétre kaptam egy levelet, miszerint a SeaCity-i Rendészeti Gimnáziumban folytathatom tanulmányaimat. Régóta vártam már erre az üzenetre, és végre megérkezett. Tudtam jól hogy mikkel jár ez, el kell hagynom a várost. Nem láthatom őt soha többé. De így elfelejthettem. Új életet kezdhettem. Szóval egy szintén esős napon eltűntem, kiléptem az életéből örökre. Felültem a vonatra és vissza sem néztem. Egészen idáig.
Még mindig emlékszem az utolsó órámra ami vele volt. A szokásos arckifejezésével tartotta meg a tanórát, mosolyogva végignézett rajtam. Persze én viszonoztam a tekintetet, de akkor már tudtam, hogy hogy fog alakulni a sors.
Hét évig tanultam a Rendészeti Sulin, és most úgy döntöttem, hogy hazaköltözök és itthon folytatom a szolgálatomat. Elvégre idióták belepik a Föld minden egyes négyzetméterét.
    Így most itt ülök azon a vonaton, amellyel valamikor elutaztam, és kiléptem az életből, hét évre. De most vajon mi lesz? Folytatom tovább, ott ahol régen abbahagytam, vagy teljesen újat kezdek? Lényeg, hogy egy barom miatt sem szabad elveszíteni a fejemet. Sem munkában, sem szerelemben.
A vonat lassacskán a megállóba érkezik. Felkapom a hátizsákomat az egyik vállamra, majd kilépek a fülkéből és az ajtóhoz megyek, onnan nézem tovább a tájat. Annyira elbambulok, hogy kapaszkodni is elfelejtek, így mikor megáll a vonat hátraesek. Legnagyobb meglepetésemre valaki hátulról elkap, mielőtt földet érnék.
-Kisasszony, vigyázzon jobban magára! - mondja.
-K-köszönöm szépen! - hebegem, majd csak annyira futja az időm, hogy egy pillanatra hátranézzek, mielőtt kilépek az ajtón, le a lépcsőn.
Kár hogy nem láttam az ipsét teljesen, napszemüveg volt rajta és az árnyék is takarta. Viszont....
Beugrik valami. A kép amit az imént láttam, annyira ismerős. Mintha már láttam volna valahol. És a hangját is már hallottam. Csak nem tudom, hogy hol és mikor. Mindegy.

Megrázom a fejemet, visszazökkenek az életbe.