12. fejezet

     A szokásos unalmas szombat reggelre ébredek, természetesen megint nem melózom, szóval jöhet a non-stop unatkozás 24 órán át. Rosszabb, mint középiskolában, ott legalább mindig volt mit csinálni, de itt. Tévézés és a városban sétálgatás. Miért ne? Elmegyek megint kocogni egy-két órára. Baj nem lehet. Friss levegőt szívok legalább.

Felkapom a kedvenc farmerdzsekimet, majd felhúzom a lábamra a hozzá illő farmer tornacipőt és elhagyom a házat, természetesen gondosan bezárva. Leszáguldom a tengernyi lépcsősoron, majd ki a már jól ismert utcára és egyenesen a park felé veszem az irányt.

Különös tavaszi szél fúj, a megszokottnál másabb. Hívhatnám úgy, hogy a változás szele. Van benne valami különleges, egyedi. Május 5.-ét írunk. Az ünnep óta már vagy négy nap telt el. Az a pár óra elég nyomós emlékeket hagyott bennem. Valahogy nem úgy kellett volna történnie az egésznek. Mondjuk úgy hogy eltűnök előle a tömegben, talán örökre. Akár egy amerikai filmben, a főhős félvállról visszanéz a szerelmére, majd egy ártatlan mozdulattal eltűnik örökre, széles mosollyal az arcán. Bírom, hogy a sors úgy hozza össze a dolgokat, hogy mi minden lehetséges alkalommal összefussunk. De mire jó ez az egész? Semmire. Gyűlölöm ezt az érzést, ahogy őt is. Nem akarom látni, soha többé!

      Az járdasziget vége felé szegezem a pillantásomat. Egy fa áll ott, de nem ez az érdekes. Valami van alatta. Valami kicsi, fehér. Gyalogolásomat futássá gyorsítom a növény felé, és megdöbbenek, mikor meglátom azt a fehér valamit, ami nem más mint egy kutya. Egy didergő kiskutya fekszik a fa alatt, a fűben, egyedül és bizonyára éhesen. Lehajolok a kis jószágért, majd a karjaim közé veszem.

Szinte azonosulni tudok a lelkével. Ő csak rám várt, senki másra. A sors akarta így. Ő most már az enyém, és senki másé.

Beérek a házba, első dolgom, hogy előkapok a szekrényből egy olyan ruhadarabot, amit nem használok, és nem is áll igazán szándékomban. Szóval azt a ruhadarabot leterítem a folyosóra, majd ráfektetem a kutyát és máris nyaralok a konyhába, hogy összedobjak neki valami kisebb eledelt. Némi szenvedés után elkészítem, majd nyargalok is vissza az új cimborámhoz, aki éppen most ébredt fel. Szemmel látható, hogy mennyire le van gyengülve, valószínű, már napok óta kint volt. Mostanáig.

-Mert most már ide tartozol – mondom, majd a kis csöppség elkezd enni – Body... 

Leülök a kutya mellé, a szőnyegre. Nem tudom felfogni hogy egy ilyen aranyos állat hogy kerülhetett az utcára. De ha nem lett volna ott, ha nem mentem volna akkor arra, akkor talán soha nem találkoztunk volna.

Body befejezi az evést, majd megnyalja a kezemet, az ölembe fekszik, majd mély álomba szenderül.

"Body..."

"Egy kutyának nem kell se luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák, beéri egy útszélen talált bottal... Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött a kutyádnak mindegy! Ő csak szeretet kér és ad!
Hány emberről mondhatod ezt el?!
Hány ember szeret feltétlen és olthatatlan szeretettel?!?
Hány ember mellett érzed azt, hogy ami TE vagy az különleges?!"

"Magunkénak tudni egy kis lényt, méltónak lenni a szeretetére, a kezünkben tartva érezni szíve minden dobbanását, élvezni a bizalmát, s végül megérteni, hogy összetartozunk. Ez igazi örömöt jelent az életben. A magányosság végét." 

 

11. fejezet

      Daliásan, sőt, inkább büszkén sétálok végig, megannyi ember között, egy tálca kávét fogva az alkaromon. Tisztára, úgy érzem magam, mint egy szlalom pályán, amint a nép között forgolódom jobbra-balra és megakadályozom, hogy bárkinek is nekiütközzek. Jelenleg a parkban éppen nagy zsúr van, mint minden május 1-jén. Árusok, forgósok, bazáros, színpadon előadások és persze sok ember jellemzi ezt a napot. Legalábbis itt kint. Az évek alatt semmit sem változott ez az egyetlen nap sem. Ez van.

A járőr autóhoz érek, ahol a társaim az autónak nekitámaszkodva, őlbetett kezekkel várnak. Ők egyenruhában nyomják a szolgálatot. ,,Rendőrség” feliratú dzseki, vele azonos színű hosszú nadrág, derékra felkötött öv, mindenféle kiegészítővel, mint például gázspray, stukker, bilincs. Jelenleg én civilben lófrálok, persze szolgálatban. Túl feltűnő a nagy fehér, Times New Roman-nú, ,,Police” feliratú kabát. Olyan mintha azt mondanám: ,,Vigyázzatok! Ha valami gázos úgyis elkaplak. Próbálkozzatok, ha majd lelépek!”. Szóval a főnök beleegyezett a tervbe, így legalább jobban tudom figyelni az embereket.

Örömteli mosollyal az arcomon nyújtom át a kávékat a srácoknak, akik leemelik a tálcáról, majd elkezdik szürcsölni. A kocsi oldalának támaszkodom én is.

-Köszönöm – szólal meg Matthew, miután kiitta a papírdoboz tartalmát.

-És van valami tervetek? - veti fel a kérdést Cyd az autó túloldaláról felénk fordulva.

-Mire célzol? - kérdezi Matt, miután mi is megfordulunk.

-Például elkapjunk valami bűnözőt?

-Ha mókára vágysz, menj fel a színpadra és kezdjél el vetkőzni! A város biztos nem fogja elfelejteni egy ideig. Maximum a rajongókkal lesz kisebb-nagyobb bajod. - válaszolom unott arckifejezéssel – Figyi, a terepen fogok járkálni, ha valami gyanúsat észlelek, rögtön szólok.

Kiveszek egy adóvevőt a kocsi anyósüléséről, zsebre vágom, majd úgy indulok utamnak. Anyám, ez a sok ember... Csoda hogy levegőt kapok még. Lassacskán elszívják előlem az összeset, már pedig levegőből sok van. Még. Hirtelen megszédülök. A világ kezd elsötétedni körülöttem. De ezzel senki sem foglalkozik. Nem tudok gondolkozni. Egy pillanat alatt elmosódik a világ előttem. Még érzem, amint valaki elkap a zuhanásom közepette. De az arcát már nem látom. Már nem ---

Egy fának nekitámaszkodva ülök a földön, amint kinyitom a szemeimet. A kép kezd egyre világosabb lenni. Sőt inkább már szinte tökéletes. De hogy a francba kerültem ide? Valahol a tömeg közepén ájultam el.

-Francba az ájulásaimmal! Pedig azt hittem, már nem fordulhat elő – mondom felháborodva.

-Jobban érzed magad? - szólal meg egy mélyebb férfi hang tőlem jobbra.

Szemem kikerekedik, szívemben még a hajszálér is kétszeresére dagad, tüdőm megint levegőért kapkod. Ha nem lennék a földön, biztos előbb vagy utóbb a gravitáció lehúzna. Tartom magam, ameddig csak bírom. Elvégre mégis csak Honey Hanney vagyok. Ennél többet is ki kell bírnom. De miért pont most? És miért pont ő? Nem hiszem el.

-Igen, jobban vagyok – hazudom a választ, de ezt ő nem tudja, csak én.

-Tessék! Ettől majd jobban leszel – mondja a férfi, majd átnyújt nekem egy pohár ásványvizet.

-Köszönöm!

Az illető farmert visel, övvel a derekán, egy unott szürke pólót, 77-es zöld felirattal, fekete sportcipőt. Rövid barna haja véletlenül sem lóg a szintén barna szemeibe. Arca immáron nyugodtságot tükröz, de simán leolvasható róla, hogy pár perccel ezelőtt nagyon aggódott valami miatt. Vagy inkább valaki miatt. Minden egyes izmot lehet látni, még ruhán keresztül is. A férfi leül közvetlen elém, majd szemeimet fürkészi, miután kiittam a műanyag pohárban levő vizet.

-Észnél vagy? És ha valami baj történik? - vágja a fejemhez a csávó, tipikusan aggódóan.

-Baj? Úgy ismer engem? Symour Ratthew...

Igen, a férfi aki mellettem van, a volt tanárom. Symour Ratthew. Mondhatom, ennél jobbkor ő sem tudott volna felbukkanni. De ezentúl nem adom meg neki az engedélyt, hogy felkavarja az életemet. Soha többé. Ami volt, az volt. Azon már nem tudunk változtatni, de nincs tovább. Nem azért jöttem vissza mert annyira hiányzott volna, vagy valami hasonló. Akkor nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy alakultak.

Eszembe jut az álmom, miszerint a férfi, alighanem eltett láb alól. Ahhoz hasonló gyűlöletet soha sehol nem éreztem. Az a különös kisugárzás, mit akkor éreztem, semmi máshoz nem fogható. Mikor az ember már az utolsókat rúgja, és akkor szembesül a könyörtelen igazsággal. És egy olyan személytől kapja a szívbe döfést, akitől nem várta volna. Csak álom volt, de mégis olyan valóságos. Még mindig érzem, szinte a testem minden egyes izmában, minden egyes hajszálerében, agyam lüktetésében, az idegszálakban. Valóban ilyen lenne a halál előtti pár másodperc?

Mellhasamra teszem a kezem, majd eléggé elmerülök a gondolataim tengerében, úgy, mint talán még soha. Fejemben csak úgy kattognak a kerekek, akár egy órában. Felmerül bennem a gondolat, miszerint a tanárúrral már vagy hét éve nem álmodtam. Különösnek kellene tartanom? Legalább kaptam egy kis akciót az álmomban. Testemet elönti a vágy, valami tűz, mi a szememben is kigyullad. Teljesen megfeledkezem a tőlem méterekkel elhaladó, nyüzsgő népről, sőt az egész világról is, ami körbevesz.

-Honey!

Kizökkenek a végtelennek tűnő gondolataim közül Symour hangjára. Meglepetten nézek rá, akár egy kisgyerek, aki nem tudja hova tenni a dolgokat. Őszintén nem tudom, hogy mi a fenét csinálunk, lent a földön, tökre kukán, de azért csak hagyom, hogy a férfi bámuljon. Legalább vagy tíz perce, hogy felébredtem, és a tanár még egyszer sem érintett meg, mázlimra. Próbálja csak meg! Addig van karja.

Elmosolyodom, majd megunom az ülést. Hátulról megtámasztom magamat a jobb karommal, majd térdre szökkenem, és a lehető leglassabb és talpraesettebb mozdulattal szép lassan felállok. A mellettem levő férfi szinte elképed, arca a csodálkozástól repes. Valószínű, még nem látott olyan példányt, mint én, vagy a franc tudja, hogy mi baja van. Pár másodperc elteltével követi a példámat, miszerint ő sem ül már a földön. Bizonyára, most esett le neki az iménti pillanat.

Csatlakozunk a tömeghez, miszerint mi is a járdaszigeten sétálunk.

      Baromira nincs kedvem beszélgetni, szóval mondhatjuk, hogy mély csönd ül közöttünk. Egyáltalán mi a francot csinálok? A volt tanárommal sétálok, az oké, hogy nagy a tömeg, meg minden, de akkor is. Mindegy. Gondolkozásaim közepette természetesen a népet is figyelem, mármint valami szokatlant, rablót akár. Feszült a tanárúr, mintha szeretne valami nagyon fontosat mondani, csak az idő nem alkalmas rá. Nekem egyáltalán nincs kérdésem, mi a francot tehetnék fel? Egyébként sem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos.

-Honey, minden rendben van? - hallattszik az övemre kapcsolt adóvevőben.

Megfogom a kütyüt, megnyomom az oldalán levő gombot, majd beleszólok.

-Igen, itt minden rendben. Semmi rendbontót nem észleltem még. Felétek?

-Szintén minden rendben – mondja Matthew.

-Értettem – válaszolom unottan, majd visszateszem a készüléket a helyére.

Még mindig szokatlan csend ül közöttünk. Eszembe jutnak az elmúlt évek emlékei. Olyanok is, amiket talán már rég el kellett volna felejtenem. A férfi érintései, csókja. Majd eszembe jut még egy valami, a mellhasamba fúródó golyó. Mit akart az az álom jelenteni? Talán, ha így folytatódik minden, tényleg megfogok halni? Számíthattam volna rá, hogy, ha visszatérek, ebbe a városba, biztosan összefogok Symour-ral futni. De valami megváltozott. Most már nem úgy tekint rám, mint régen.

Gondolataimba annyira beleméllyedem, hogy észre sem veszem a velem szemben jövő kerékpárost. Ha nem mozdulok innen, biztos hogy végigmegy rajtam, de most már késő, akár egy lépést is tenni. Hirtelen megragad egy kéz és magával ránt, szinte követni nem tudom az eseményeket.

-Honey! - hallom a hangomat.

Kinyitom a szemeimet, majd megdöbbenek a látványon. Symour karjai között találom magamat, hallom szívének minden egyes dobbanását.

-Azért, örülök, hogy nem változtál meg teljesen – szólal meg némi idő után.

Lövésem sincs, hogy hirtelen mire gondol a férfi, de a csába'! Miért vagyok megint a karjai között? Már vagy két éve nem ölelt meg senki, és pláne nem így. A lehető legerősebben, mintha soha nem is akarna elengedni. Még mindig ugyanaz a kamasz lennék, aki bedőlne egy ölelésnek, egy érintésnek? Most mi a francot tegyek? A férfi arcát fürkészem. Megrémült, közben belül boldog, annyira hogy még ennyire sosem láttam.

Ő még mindig? Még mindig szeretne engem?

Innen már nincs visszaút...

Óh, Symour Ratthew...

10. fejezet

-Van itt valaki? - kérdezem, amint a szűk folyosón sétálok, amit talán már rég megevett a kosz.

     Kérdésemre nem érkezik válasz, még egy nesszenés sem. Aggaszt a sötétség, és a tudat, miként azt sem tudom hol vagyok. Persze hogy az adóvevő itt nem működik, még a társaimnak sem tudok szólni, ha esetleg akarnék. Időnként, pontosan szinte, majdnem másodpercenként hátranézzek, totálisan megszokásból, nem szeretnék meglepetéseket mögülem.

A teret betölti a sötétség és a száraz, poshadt levegő, mitől élni alig lehet. Még pár perc, és biztosan hullaként végzem. És akkor ,,Á' győ!” neked élet, hősies halált fogok szenvedni a szolgálatomban. Mondjuk egyelőre nincs kedvem meghalni. Legalábbis nem tervezem a közeljövőben. Remélem a sors sem.

Alig hallható neszt észlelek, valahonnan, talán a folyosó túlsó végéről. Nem késlekedhetek, nem tudom mi folyik itt, ha tovább várok, lehet, hogy meghal valaki. Futásnak eredek. Mint egy őrült, úgy futok végig a placcon, minek az alját immáron valami penészes, zöld víz lepi el. Sebesen szárnyalok a nesz felé, mit az imént hallottam, legalább addig is megfeledkezem a halál gondolatáról.

Újra hangot észlelek a füleimmel, tehát az előbbi nem csupán a képzelet szimulációja volt. Kezd komollyá válni ez az egész. Lövésem sincs, hogy hol a francban vagyok, mit csinálok, de cselekszem. Már közel járok a célhoz, nagyon közel. Érzem. Tudnám, hol van Matthew és Cyd? Már rég meg kellett volna érkezniük, erre sehol nincsenek. Csak fussunk össze ezek után! Lekapom mindkettőnek az arcát! De még hogy hogy?

      Egy ajtót veszek észre balra. Futásomat most sprinterre gyorsítom. Taktikázás nélkül benyitok a helyiségből, ahonnan a hangokat hallottam. Lövés hallatszik, majd mielőtt észbe kapnék, egy golyót érzek a mellhasamba fúródni. Szemem meglepetés szerűen elkarikásodik. Szemből várt volna a meglepetés? És ki a franc akar engem időnap előtt sírba vinni? Szörnyen fáj a seb, testem egyre nehezebb és nehezebb lesz. Utolsó erőmmel bevonszolom magamat a szintén sötét terembe, és a falnak vetem magam, miközben a golyó helyét markolom.

Az illető, aki lepuffantott meglehetősen rám várt. Én voltam az áldozata, csak engem akart eltenni láb alól. Mindig is bírtam a rajongókat. És látszik, hogy ők is mennyire bírnak engem. Az első alkalommal, mikor magam vagyok lepuffantanak. Meglehetősen, aranyosak.

A levegő kezd elfogyni a térből, legalábbis úgy érzem. Testem kezdi észlelni a sok vér vesztést. Utolsó erőimmel állok, nekitámaszkodva a falnak. Homlokomon végigcsordul egy izzadságcsepp. Tüdőm egyre gyorsabban kapkod levegőért. És a pulzusom is fent van, legalább 120-on.

      Egy alak közeledik felém. Lehet úgy 175-177 centiméter. Járásából ítélve idősebb korosztály, 33-35 éves. Mozgása felettébb ismerős. De honnan? Pechemre a sötét miatt nem látom az arcát. A francba! Aurájából ítélve, különös fickó. Más mint a többi. De vajon miért gyűlöl engem? Mert gyűlöl... Tudta, hogy én fogok benyitni, nagyon jól tudta.

Testem már az utolsó percekért küzd, mielőtt a másik világra mennék, talán a pokolba. Bánom is én, de legalább a gyilkosom arcát lássam. Közelebb lép a férfi. A golyó semmi a hirtelen szíven döfött tőrhöz. Agyamban az ér teljesen megáll. Megrökönyödött arckifejezéssel nézek a gyilkosomra, aki rám szegezi komoly tekintetét. Nem hiszem el. Ő? Miért? Csak tudnám miért?

-Miért? Symour Ratthew... - hebegem utolsó szavaimat, majd minden elsötétedik, és a földre esek. 

Még érzem, ahogy a férfi lágyan megcsókol, majd mindennek vége... Örökre ---

Testem verejtékezik, szememből könnyek hullanak, amint kinyitom őket. Hirtelen felülök az ágyban, majd körbe nézek.

-Az egész csak álom volt – állapítom meg nagyobb levegőt véve. 

Éjszaka 2:00 van. Aludnom kellene, ha nem akarok összeesni munka közben, de nem tudok. Ezek után már nem...

9. fejezet

     Már megint itt tartunk. Szabadnap, unalom. Agyamra megy, már csak a fogalom is. Ki kellene találnom valamit az ilyen, úgy nevezett szabad időmre. Így élni örökké; meló és unatkozás. Ez hiányzik még. Mit kellene tennem? Vegyek egy állatot, hogy ne érezzem magam ennyire egyedül? Nézzük csak. Halat? Öhm, az unalmas. Alapból én vagyok olyan, élek, mint hal a vízben. Macska? Nem szeretem kifejezetten őket. Teknős? Szintén unalmas kategóriába sorolható. Papagáj? Határ eset. Kutya? Idáig ez tűnik a legjobbnak, majd átgondolom még.

      Kivetem magamat mély gondolataimból, és egyúttal az ágyból is. Beindítom a CD lejátszót, majd elindítom a kedvenc számomat. Ideális hangulat a reggeli teendőkhöz. Lezuhanyzom, reggelizek, mosogatok. A szobámban pakolászom, mikor megszólal Green day bandától a Holiday című szám. Szívem hirtelen összeszorul, annyira megijedek. Drága öcsémnek volt mindig szokása, hogy ijesztgetett, mikor gyerekek voltunk. De régen volt is már az. Jut eszembe, meglátogatom. Nem is láttam még, mióta NighCity-be költöztem.

Előkapok a szekrényemből egy bokáig érő farmert, hozzá illő övet. Felsőként egy csíkos fekete-szürke trikót választok és mellé egy tök vagány, szintén szürke pulcsit. Kicsit sem aggódóm a sok szürke miatt. Hozzám tökéletesen megy ez a szín. Sőt. Nekem lett feltalálva, anno még valamikor a ,,Világ Kezdete” előtt.

      Eltávozom a házból, majd bezárom biztonságosan az ajtót. Zsebre vágott kézzel, büszkén sétálok végig a lakótelep járdáin, egyenesen az öcsém lakásáig. Hamar megérkezem a kijelölt célhoz. Felbaktatok a második emeletre, ami szinte már csak bemelegítésnek is gyenge. Elsétálok a folyosó túlsó felébe, majd meglepetésemre, az ajtót nyitva találom, szóval mindenféle kopogtatás, vagy hangos mozdulatok nélkül beljebb fáradok. Leveszem a cipőimet az előtérben, és a hálószoba ajtajában megállok.

Takaros kis szoba tűnik fel előttem. Az enyémhez hasonló berendezésű. A terasz ajtaja mellett TV, Hi-fi és egyéb műszaki berendezések foglalják a helyüket. Szemközti fallal párhuzamosan ruhásszekrények terülnek el. Az ajtó mellett jobbról egy kétszemélyes, összecsukható ágy van. Legvégül a szoba közepén egy a szekrényekkel azonos színű dohányzóasztal, és körülötte kisebb fotelek helyezkednek el. Tom is éppen egy ilyen fotelban ül, háttal az ajtónak. Van egy olyan sejtésem, hogy nem is tudja, hogy éppen mögötte állok, pár méterre.

-Kopogni ki fog? - kérdezi legvégül. 

-Majd kopog az, aki akar. Tegyük fel a szomszéd – válaszolom, majd félig egy világ dőlt össze bennem, mivel a megjelenésem egyáltalán nem lepte meg az öcsémet. 

Belépek az immáron előbb jellemzett takaros szobába, és ledobom magamat az egyik Tom-mal szemben levő fotelra.

-Honnan tudtad hogy jövök? - kérdezem. 

-Cöh... A testvéred vagyok. Megérzem az ilyeneket. 

-Szóval te még ilyet is tudsz. 

-De mennyire? Egyébként mi szél hozott erre? Nem láttalak, már, nem is tudom... Régóta. 

-Gondoltam meglátogatom az öcsikémet. Szimplán szeretetből. 

A srác rám szegezi a kérdő tekintetét, majd elmosolyodik. Éppen valami papírokat írogat, amik az asztalon terülnek el. Úgy néz ki, nagy munkában van. Szinte annyira belemélyül a munkájába, hogy észre sem veszi a szemébe lógó fekete göndör hajtincsek. Még a ruha is megfeszül az izmain, piros-fehér kockás ing és a szokásos farmer.

-Jól van. Mos már teljes mértékben rád figyelek – mondja, majd lecsapja az asztalra a kéken fogó golyóstollat – Mi van veled? Milyen újra itthon élni? 

-Érdekes. Nem sokat változott ez a hely. És az emberek sem. A munka klassz. A társaimmal is sikerült összebarátkozni. 

-Ahan. Értem. Mit szoktál csinálni? 

-Hm. Két nap meló, két nap szabad. Szabad időmben meg.. Hm. Gyakorlom a létezést. Már a TV-zést is unom. 

-Össze kellene szedned egy csávót! - mondja Tom, miközben a konyhába baktat. 

-Ezt te sem gondolod komolyan. 

-Csak egy ötlet volt. De rád férne – teszi megjegyzésként, miközben egy csésze kávét tesz le az asztalra, a számomra. 

-Tudod jól hogy mi a véleményem erről az egészről. 

-Pontosan tudom. Azt is hogy miért, hogy mi történt. De nem élhetsz örökké így. Tudom hogy csalódtál már rengetegszer, de nem adhatod fel. Pontosan mennyi ideje is nem voltál férfival? 

-Hát... Tudom is én. Másfél éve? Két éve? - válaszolom. 

-Szerinted ez normális? 

-Tudom is én...

-Szedd össze magad!

-Igyekszem – válaszolom unottan, majd elszürcsölöm a kávét. 

Ezt az egészet hülyeségnek tartom. Minek nekem férfi? Úgyis csak csalódnék. Elegem volt már a sok csalódásból. Egy örök életre... 

8. fejezet

     Az éjszaka teljesen zökkenőmentesen telt el, hajnalban sikerült elfognunk egy részeg ittast, aki majd 100 km/h-ás sebességgel hasította ketté az utat. Egy árva percet nem aludtam, de egyáltalán nem vagyok álmos, sőt éppenséggel pörgök. Oly annyira, hogy jelenleg is az úgy nevezett lövészetre tartok. Mióta itt dolgozom, nem voltam még ilyenen, ezért is szeretném kipróbálni. Meg egyébként is.

Néha-néha hátra pillantva, de nem igazán foglalkozom a forgalommal. Csak megyek előre elszántan, és szélsebesen. Lezárom a bicajomat a lövészet udvarában, majd nyargalok a terembe. Kicsit sem lepődöm meg, mikor Matthew-ba és Cyd-ba botlom.

-El ne felejtsd kibiztosítani a fegyvert, mielőtt lőni készülsz! - jegyzi meg gúnyosan Cyd.

Nem válaszolok semmit, egyáltalán nem érdekel a férfi véleménye. Lehajolok, hogy bekössem a cipőfűzőmet a nagy roham előtt.

-Jól van! Figyeljen mindenki! - szólal meg egy éles hang, egy magasabb férfitől, aki épp most lép be a terembe – A feladat rohadt egyszerű, végig kell menni a pályán, úgy hogy lehetőleg mindegyik akadályt lelőjétek.

A hátsó udvarra megyünk, ahol az akadálypálya található. Óriási füves terület, mindenféle baromsággal az útban, mint például hordók, traktor gumik, és persze itt-ott embereket formázni akarók vékony fémlemezkék, amik a célt szolgálják, miszerint azokat kell eltalálni. Már most tetszik ez az egész. Néhol vonalak vannak berajzolva, miszerint ott egy bukfencnek nevezett hempergést kell megcsinálni.

A start vonalra sorakozunk stukkerekkel az oldalunkon. A talpam alatt szinte már izzik a talaj, annyira várom, hogy nekilássunk. Megszólal a kezdő lövés, elindulunk szélsebesen. Rohanásom közepette előkapom a stukkert a tokjából, megtöltöm. A levegő szinte izzik, túlságosan is. Vagy csak én élvezem annyira, ezt az egészet. Automatikusan a fának vetem háttal magam, várok körülbelül egy másodpercet, majd kilépek a növény mögül és rögtön tüzelek a bábúra. Folytatom az utamat, különböző akadályok várnak rám. Teszek mindre, átugrom-lelövöm őket. Tisztára úgy érzem magam, mint egy akció filmben, habár a gondolat kicsit sem zavar, sőt, még jobban felvillanyoz. A fehéren megrajzolt vonalhoz érek, ahol egy gyors előre bukfencet alkotok, úgy, hogy a térdemre érkezzek, és rögtön lőni tudjak. Sikerül. Eltalálom az utolsó célpontot is.

Elégedett mosolyt vetek, majd leveszem a védő szemüveget, amit még a nagy lövöldözés előtt vettem fel. Végignézem az általam lelőtt maskarákat, majd Cyd-ét is. Nem vagyok kárörvendő, de most az egyszer mégis örülök, hogy béna, azaz nem volt a legjobb.

-Hát... Nem vagyok valami csúcsformában – vágja hozzám Cyd, miután észrevette, hogy a sorát méricskélem, elégedetlen arckifejezéssel.

-Majd szólj, ha valaha egyszer csúcsformában leszel – teszem meg a gúnyos megjegyzést.

-Biztosíthatlak, észben fogom tartani – mondja, mosolyt biggyesztve a szájára, a férfi, csak hogy övé lehessen az utolsó szó – Visszavágót?

Felhúzom szemöldökeimet és úgy nézek a férfire – Most komolyan?

-Nem, csak viccelek. Szerinted?

-Várj gondolkozom rajta! Hm. Persze, hogy nem!

-De-de most meg miért? - kérdezi alighanem gyerekes hangon.

-Csak.

-Ez minden, csak nem konkrét válasz.

-Tehetek én róla? Majd bepótoljuk! - válaszolom egy mosollyal mellékelve.

Cyd csak sóhajt unottan egy mélyet, majd elhesegeti a gondolatot, miszerint még a mai nap folyamán ,,játszunk” egy visszavágót. Úgy vélem mára már elég volt egy meccs. Nem vagyok valami versengős típus.

-Kisasszony! - szólal meg egy mély férfi hang, miközben a cipőfűzőmmel bajlódom.

-Ó, szép napot, Lewis! Hogy van? - mondom kissé hangszintet változtatva, az iménti Cyd-dal való civakodás után.

-Köszönöm jól. És ön? Hallottam a reggeli fogásról.

-Gyorsan terjednek a hírek – mondom, mivel jobb gondolat nem jut éppen eszembe.

-Túl gyorsan – vág közbe egy másik hang, ami Matthew tulajdonosa.

Mire jók a yardon való pletyizések? Nem másra, mint hogy mik történnek a városban, és a környéken. Rejtelmesebbnél rejtelmesebb bűntények, eltűnések, halálos balesetek, betörések és hasonló törvényt megszegő dolgok. Persze már az is megszokott téma, mikor belépek a terembe, és alighanem minden pasi egy újság körül forgolódik, és teljes erőbedobással a magazinra fókuszálnak.

-Az az újság sem „Thomas a gőzmozdony és társai” életét elemezheti azon a nyamvadt szigeten – teszem hozzá magamban, miközben lelökök a torkomon egy fémdobozos narancs levet.

Férfiak... 

 

7. fejezet

     Az autó ablakpárkányra könyökölve tartom, az egyébként sem könnyű, fejemet. Unottan nézem a hajnali, szinte felhőtlen szürke eget. Egész éjszaka kint dekkoltunk. És nem is az időjárási tényezők miatt vagyok most ilyen, hanem mert itt vagyok már vagy egy hónapja és nem történt semmi eseménydús pillanat, amit akár egy olcsóbb krimibe bele lehetne írni. Gyerek szemmel nem volt ilyen unalmas ez a környék, de most, jobb nem beszélni róla. A szürke napokat pedig végkép nem tudom, hogyan tudnám feldobni. Minden kezd egybemosódni. Talán a ma délutánom kicsit más lesz. Ma délután lövészetre megyek, ami szerintem egy tök jó ideglevezető tevékenység. Ez a gondolatom, úgy azóta tart, mióta legelőször lőttem légpuskával. Lehettem úgy 12-13 éves? Talán. Emellett meg az agresszív tulajdonságomnak köszönhetően, régen, ha egy elmebeteg felbosszantott az iskolában, mindig megütöttem. Eleinte még csak néztek a körülöttem levők, de később rettegett, akire ránéztem.

Egy fehér Opel száguld el mellettünk, úgy körülbelül 90 km/h-ás sebességgel. Még mit nem? Korán fel van pörögve, még 6 óra sincs. A mellettem ülő Matthew a gázba tapos, ahogy csak tud, és követi az őrült ámokfutót. Végre egy kis akció. A társam felkapcsolja a szirénát és a kék-pirosan villogó megkülönböztető jelzést. Az elszabadult idióta persze nem reagál semmit. Miért is tenné azt? Az úton közlekedő járművek félrehúzódnak, a sziréna hallatán. Megpróbáljuk az elmebeteg embert az út szélére tuszkolni, ezzel is jelezve, hogy álljon meg, de ehelyett még inkább nyomja a gázt.

-A pokolba a száguldozni kívánó elmebetegekkel! - mondom.

-Akcióra vágytál nem? - kérdezi Matthew.

Kikapcsolom a biztonsági övet, majd lehúzom az ablakot, amennyire tudom.

-Mire készülsz? - teszi fel a kérdést a társam aggódó arckifejezéssel.

-Hogy mire? Befejezem ezt a játszadozást, mielőtt valakinek baja esik – válaszolom, majd kimászok az ablakon, a motorháztetőre.

Matthew amennyire csak tud, közel megy a fehér Opelhez. Összeszedem minden bátorságom és gondolkozás nélkül ugrok. Elkapom az autó tetején levő csomagtartó vasat, majd egy pillanatra elgondolkozom, hogy mit tudnék most tenni. Megtalálom a megoldást, miszerint kinyitom a vezetőülés melletti ajtajtót, még másik kezemmel megtartom magamat. Kellő képen arcon rúgom az ipsét, úgy hatolok be a járműbe. Nem is lenne vele baj, ha a filkó hirtelen el nem engedné a kormányt. Arrébb lököm a férfit, majd megmarkolom a kormányt, és vezetem. Szerencsére pár méteren belül vár egy teljesen üres út melletti parkoló, tehát leállítom ott a kocsit, majd kiszállok.

Megáll mögénk a társam a járőr autóval, majd kiszedi a csókát a járműből. Alapból megállapítjuk hogy az illető annyira részeg, hogy azt sem tudja, hol van.

-Brávó, egy alkoholista – szögezem le.

-Mi az kicsikém? Adsz egy csókot? - szólal meg az ittas.

-Hogyne?! - válaszolom, majd pofán ütöm a csávót – Itt van a csókod! Remélem elég volt.

Az illetőt megbilincseljük, majd a rendőrautó hátsó felébe dobjuk, majd mi is beülünk, és egyenesen a kapitányságot vesszük célba.

-Lehetőleg legközelebb ilyet ne csinálj! - szólal meg egy idő után Matthew.

-Milyet? 

- Pont olyat. Kaszkadőröset.

Ezzel valami világvégéig tartó csend ül közénk.

6. fejezet

Zsebre vágott kézzel cammogok végig, a kissé rossz minőségű járdán, ahol néha-néha kerékpárosok száguldanak el mellettem, mit sem törődve azzal, hogy nekem jönnek-e vagy sem. A régi beteges tinédzser kinézettől egy valami változtat meg. A baseballsapka. Imádtam, talán még mindig meg van valahol, a polc alatti dobozban legalul. Akkoriban mániám volt az érdekes kinézet, amiről város szerte ismert voltam.

1. Mackós pulcsi, zsebre vágott kézzel és baseballsapkával.
2. Vagy farmerdzseki, farmernadrággal és természetesen farmertornacipővel.

Régi szép idők.

A kedvenc ( mivel több nincs ) parkomba érek, ami a pajkos gyermekkorom szép emlékeit őrzi. Célba veszem a játszóteret, ahol a rossz idő miatt senki sem tartózkodik ( mondjuk a park területén sem ). Leülök a kedvenc hintámba és óvatosan ellököm magam, de még a lábam a földön van. Eszembe jut a régi szokásom, miszerint akkor kapucnival a fejemen csináltam ezt a műveletet. Követem régi énem példáját.

Teljesen elmerülök a hintázásban, mikor egy esőcsepp hullik a kezemre. Az égre meredek, majd a nemrégen felhúzott kapucni hátra esik. Elkezd esni. Az arcomra, a ruhámra, a parkra, mindenre. De mint mindig, most sem törődöm vele, sőt, elmosolyodom. Felállok, hogy folytassam az utamat, habár magam sem tudom hogy hova. Megállok a játszótér kijárati ajtaja előtt.

-Menjek ki rajta, ilyen egyszerűen? - teszem fel a kérdést magamnak felháborodva – Még mit nem!?

Becsukom óvatosan magam előtt az ajtót, majd átugrom a kerítést, így még nagyobb mosollyal megyek tovább. Elhaladok a színpad előtti padok mellett, azaz. Felállok rájuk és végiggyalogolok rajtuk semmivel és senkivel sem törődve.

-Jézus, Honey, veled meg mi történt?! - teszi fel a kérdést, szinte kiabálva Lucy, amint belépek a vendéglő ajtaján.

-Esik – vetem oda, majd a pult előtti székre ülök.

-Nem hallottál még olyanról, mint az esernyő, vagy esőkabát?

Válasz helyett csak egyszerűen megemelem kicsit felfelé a vállaimat, majd leengedem, ezzel is szimbolizálva azt, hogy mennyire nem érdekel sem az esernyő, sem az esőkabát.

-Egyébként, milyen újra NightCity-ben élni? - kérdezi a szőke hajú nő, aki szinte a legjobb barátnőm.

-Érdekes. Habár maga a légkör sosem fog változni. Itt még mindig ugyan az az élet folyik mint régen.

-Szeretted ezt a várost.

-Ki mondta hogy most nem szeretem? - teszem fel a kérdést teljesen nyugodt hangon.

-Akkor miért mentél el?

-Felvettek. Új életet kellett kezdenem.

-Ez csak a kifogásod, nem az volt a valódi ok. Igazából az csak egy jó indok volt arra, hogy elhagyhasd a várost.

-Mire célzol?

-Menekültél.... Valami és valaki elől – adja a választ Lucy, majd eltűnik a raktár ajtaja mögött.

-Menekültem? Én? - kérdezem magamtól.

Fogom a kabátomat, majd szokásom szerint, lelépek, szó nélkül. 

 

5. fejezet

     A lány elgondolkozik azon, amit mondtam, majd látom hogy felfogta. Bizonyára valami bevillant a fejébe.
-Köszönöm – mondja, majd az arcomra nyom egy puszit és mosollyal az arcán távozik a teremből.
Némi ideig a földön maradok és filózom. Régen mindig itt hallgattam a rockot, akár szomorú voltam, akár boldog. De az már rég volt.
     Elmosolyodom, majd felállok. Megint az ablakkal szemben találom magam, mint régen. Bámulok az üvegen túlra, a kitáruló világra. Hogy mit látok? Életet. Embereket. Ahány ember, annyiféle élet. És ezúttal is ízelítőt látok alighanem a világ összes érzéséből. Na és persze a természetből, a zöld levelekkel pompázó fából, gondos parkból, ami a suli előtt terül el.
Akarat nélkül is megenyhül a szívem és elmosolyodom. Főleg mikor a jól ismert fekete madár száll az ablakpárkányon kívülre és elkezd énekelni. Ugyan úgy mint régen. Ennél nagyobb örömöt most nem tudna semmi sem okozni.
-Nem láttam még Kathy-t ennyire boldognak. Gratulálok kisasszony... - szólal valaki mögöttem, akit bizonyára nem vettem észre, mikor belépett a terembe.
    Hirtelen megfordulok és meglepett szemekkel nézek a férfire, aki szintén úgy érez, mint én. Régen ilyenkor elakadt volna a szavam és mozdulni sem tudtam volna. De ma, csupán büszkén állok előtte. Szemeimet fürkészi, jobban, mint valaha. Szava, lélegzete elakad. Most érzem életemben először, hogy egy férfi úgy néz rám mint egy nőre, aki más mint a többi.
Honey … Hanney? - nyögi ki végül a férfi lassan szótagolva a nevemet, mivel azt sugározza, hogy még mindig nem hisz a szemeinek, vagy talán nem is akar.
Minden esetre én még mindig nyugodtan és talpraesetten állok előtte. Válasz helyett csupán elmosolyodom. A férfi pedig még mindig hallgat. Érdekes, én már nem tudok ilyen állapotba jönni, talán mert most már tényleg felnőttem. Tudom amit tudok, nem akarok többé szeretni, soha senkit.
Megszólal az adóvevő, soha jobbkor. A vonal túlsó felén Matthew szólal meg.
-Honey, nem akarlak sürgetni, de ideje lenne mennünk!
-Rendben, máris megyek – válaszolom, majd a tanár felé fordulok – Nos, nagyon örültem a találkozásnak, Symour Ratthew... - mondom.
Mikor elhaladok a férfi mellett, az idő végtelenül lelassul, jobban mint valaha az életemben. Ismerős ez az érzés, mikor háttal vagyok neki, és ő is nekem, én csak haladok tovább, nem törődöm semmivel, és ő.... Hirtelen megfordul és utánam néz, szomorú szemekkel. Majd lassan eltűnök a lépcső mögött. Igen, most is ez történik, hiába nem nézek vissza, tudom. Túl jól ismerem már ezt a férfit, ahhoz hogy ne tudnám. Főleg most. Ő tudja, mit csinál, de én nem fogom magamhoz közel engedni. Többé nem. Nem esek bele még egyszer abba a hibába. És soha többé nem leszek szerelmes.
    Kiérek a kocsihoz, amiben a társaim ülnek, rám várva. Kinyitom az ajtót, majd bedobom magam a hátsó ülésre.
-Épp ideje volt – szólal meg Cyd.
Nem válaszolok semmit, csak némán ülök.
-Hova menjünk? - kérdezi meg Matthew, némi hallgatás után.
-Nekem mindegy. Csak el innen – válaszolom pár másodperces gondolkodás és egy mély sóhaj után.
Matthew szokás szerint elmosolyodik. Csak tudnám min?