25. fejezet

     Friss kávé illatra ébredem. Félkómásan, átvágom magamat a ház egyes zegzugán, akárha dzsungelben lennék, mire a konyhához érek. Symour a gáztűzhely körül ügyeskedik, hol itt, hol ott, és ügyel, hogy minden rendben, patyolat tiszta legyen. Még soha egy férfit sem láttam így sürögni-forogni a konyhában, sőt sem a ház bármely részén, és ebbe az ágy is beletartozik. Alaposan szemügyre veszem tetőtől talpig a tanárt, egész pontosan, négyzetcentiről, négyzetcentire. Azt hiszem, nem lesz szükségem arra a kávéra, tökéletesen felébredtem.

-Jó reggelt! - zökkent ki egy élénk férfi hang, ami nem máshoz tartozik, mint az előttem álló férfihoz.

-Reggelt!

-Sikerült kipihenned magad?

-Igen.

Beszélgetésünk megszakad, amint leülünk az asztalhoz, elfogyasztani a reggelinek nevezett ételt.

      Eszembe jutnak a tegnapi események. Az erdő, Symour csábító csókja, majd a lövés is. Ha legalább tudnám, hogy melyikünk lett volna a célpont, könnyebb dolgom lenne. Vagy az ipse egyszerűen nem bírja a szerelmes párokat? Lehet, hogy szeretetet, barátnő, vagy hasonló hiányban szenved. De ez még nem ok arra, hogy elkezdjen másokat lövöldözni. Jut eszembe, Tom is a barátnőjével volt kint, mikor meglőtték. Amíg nem durvul el az ügy, addig nincs mitől tartanunk. A baj csak ott van, hogy nem tudom, mit forgat/forgatott az elkövető abban a mogyorónyi agyában. Persze. Ha belelátnék mindenkinek a fejébe, valamennyivel könnyebb lenne a dolgom. Pontosan tudnám, hogy ki mit tervez, és még azelőtt letudnék csapni a bűnözőkre, mielőtt lépnének. Csakhogy, az élet nem mese habbal. Valószínű, ha az lenne, akkor is panaszkodnék. Jobb lett volna elhinni régen, a szülőktől származó szlogent, miszerint: „Az élet nehéz”, „Nem mese, habbal”, stb. 

     Mindegy. Inkább a jelenre koncentrálok, elvégre álmaim pasasa ül velem szemben, és együtt fogyasztjuk az ő által készített reggelit. Valószínű, hogy a nap többi percét is együtt fogjuk tölteni. Ha kióhajtjuk tenni a lábunkat valahova, felveszünk golyóállómellényt és sisakot, vagy esetleg középkori páncélban fogunk végigvonulni mindenhol. Az oldalunkon szablya fog majd lógni, és ha valaki esetleg mégy így is bátorságot vesz hozzá, hogy megtámadjon minket, majd ketté hasítom. Vagy van még jobb ötletem! Láncfűrésszel fogok ezúttal járkálni!

Akaratlanul is nevetőgörcsbe török ki. Egy idő után már a gyomrom is fáj. Könnyeim a földre hullnak. Lassacskán elúszik a ház, ha így folytatom. Nehezen visszaáll minden az eredeti kerékbe. Nagy levegőt veszek, majd az előttem ülő férfira tekintek, aki nem tudja hova tenni az iménti eseményt.

-Mi olyan mulatságos?

-Semmi... semmi... - mondom.

-Értem. Mit szólnál hozzá, ha reggeli után csinálnánk valamit?

-Remek ötlet!

Hirtelen kéznél levő tippem sincs, hogy mit tudnánk a nap hátralevő felében csinálni. De hátha Symour-nak már jár valami a fejében. 

 

 

24. fejezet

      Hirtelen dördülést hallok, ami kicsit sem az ég felől jön, hanem a sűrű bokrok mögül, egész pontosan egy fegyver adta ki a hangot. Lehető leggyorsabban leválok a férfi ajkairól, majd a földre teperem. A golyó elsüvít felettünk, szerencsére nem találta el egyikünket sem, de közel voltunk hozzá. Az erdő sűrűjétől sajnos nem látom egész pontosan a lövöldözőt, csak az alakját, ami pár pillanat múlva eltűnik a fák mögött. Bizonyára megfutamodott, miután látta, hogy nem jött össze a terve. Kezem még mindig Symour mellkasán van, aki nem igazán tudja hova tenni a hirtelen történt események képsorát.

-Menjünk haza! - ajánlja fel, arcomat látván.

Nem mondok semmit. Felkapjuk a bukósisakot, majd visszamotorozunk a házhoz.

      Az este nagy része némán telik el. Mély gondolataim között bolyongok. Biztosan nem véletlenül lőttek ránk, ahhoz túl magabiztos volt az alak. És szerintem Tomra sem véletlenül lőttek rá. Különösebb képen a végtagra. Talán az csak egy figyelmeztető volt. De mire akar figyelmeztetni? Egyáltalán ki akar itt bárkivel is végezni? A rohadt életbe a mocsokkal! Nem lehetünk elég óvatosak! És ha ez csak rosszabb lesz?

Stukkerre kapok, majd megtöltöm. Készenlétben tartom a fegyvert is.

Symour meglepődik a mozdulatomon. Van egy olyan érzésem, hogy ő még nem látott ilyennek engem. Nem hogy engem, még eddig senki mást. Bevallom, én sem magamat. Sajnos ez esetben nem tehetünk sok mindent. Éljünk tetőtől talpig golyóálló páncélban? Mindegy. Majd holnap arra nézek Mattel és Cyddel.

Visszacsúsztatom a stukkert a megfelelő helyére. Azaz, egész pontosan leveszem még a derekamról is, és az éjjeliszekrényre helyezem.

-Régen nem voltál ennyire feszült – mondja Symour.

-De régen nem is lövöldöztek csak úgy rám. És van egy olyan érzésem, hogy a mainak és a múltkori Tom esetnek köze van egymáshoz.

-Gondolod?

-75%

-Mitől vagy ilyen biztos benne?

-Jók a megérzéseim. Alapból, ugyan azon a helyen történt, az idő is hasonló volt. Biztos vagyok benne, hogy a koma nem véletlenül lőtt ránk. Túl magabiztos volt ahhoz.

-Értem. És most mit szándékozol tenni?

-Sok mindent sajnos nem igazán tudok, csak annyit, hogy szemmel tartjuk, azt a területet. Mindegy.

Hátradőlök, majd végigfekszem az ágyon, és a plafont bámulom. Symour is hasonlóan cselekszik. Felé fordulok. Akaratom ellenére is ellazulok. Elragadtat a férfi, közelsége, érintése, ölelése, majd a lágy csókja, amit az ajkamra lehel. Érzem szívének minden egyes dobbanását. Egészen addig, amíg álomba nem zuhanok. 

 

23. fejezet

     Megérkezem a megbeszélt, azaz az adott időre és az adott helyre. Leállítom a motort, majd leveszem a sisakot és a csengőnek vetem magam. Symour pillanatokon belül megjelenik, és ajtót nyit.

-Szia! Gyere be! - mondja, majd engedelmeskedek az utasításának, és beljebb lépek – Egy pillanat és mehetünk.

A tanár betartotta a szavát, alig pár percen belül már készen is állt. Gondosan bezárta az ajtókat.

      Átlendítem a lábamat a motor ülése felett, majd a bukósisakot a kezembe veszem.

-Te azzal akarsz menni? - kérdezi megijedt hangon Symour.

-Persze – válaszolom, huncut mosollyal az arcomon – Csak nem fél a tanár úr? - kérdezem még inkább gonosz mosollyal mellékelve.

-Nem – kapom a bizonytalan választ, majd a férfi felül mögém és ő is felvesz egy bukósisakot.

-Ne féljen! 100 km/h-nál nem fogok nagyobb sebességgel menni.

-MI!?

      Meghúzom a gázt, majd szélsebesen cikázunk az autók között, a város színeit még élesebbre festve. A férfi amennyire csak tudja a derekamat karolja. Őszintén, most az egyszer nem nagyon zavar Symour félelme. Nem értékeli a száguldást. Megakarom mutatni neki, milyen remek érzés. Jobb kezemmel megtartom a kormányt, amíg a balt a férfi kézfejére teszem egy pillanatra, ezzel is mutatva, hogy nincs mitől félnie.

Egy elhagyatott helyre érkezünk, a városhatárhoz, ahol szinte egy autó sincs, tehát kellő képen kettéhasítom az utat. A visszapillantókban látom, ahogy mögöttem csak úgy porzik az aszfalt.

Megérkezünk az általam kiszemelt helyre. Az erdőbe, ami jelenleg szintén kihalt.

-Tehát ide jöttünk – mondja Symour, majd leszáll a járműről.

-Ahan

Leszállok én is a motorról, majd az ülésre teszem a bukósisakomat.

      A férfi körbenéz, végig vizslatja a fák lombjait, csermelyek ágait, és ameddig ellát a szemeivel. Feltámadt benne egyfajta érzés, amit dejavu-nak hívnak. Én is hasonlóan érzek. Régen, még 15 évesen mindig ide menekültem a világ elől. A természet befogadott. A madarak csak nekem énekeltek. Még a lágy szél is nekem fújt. Épp, mint most. Akkor más volt minden. Ezen a helyen csak én jártam, a játékszereken csak én másztam. Egyedül voltam, és magányos, és szabad.

Most itt áll mellettem az a férfi, akit mindig is szerettem volna. Azaz, régen még nem tudtam. De jobban belegondolva, álmaim férfija sem különb.

Pár barna hajtincs a szemébe lóg, melkhasát egy fekete pulcsi takarja el, combizmait tépett farmer emeli ki, talán túl jól. Jobban belegondolva, nem panaszkodhatok, hogy nem néz ki jól.

De ezt miért csak most veszem észre? Régen eszembe sem jutott volna ilyen. Akkor beértem annyival, hogy több volt, mint egy tanár. Inkább baráthoz hasonlítottam, akire mindig számíthatok.

      Zsebre tett kézzel elindulok az erdő sűrűjébe, és ezzel elérem azt, amit akartam. Symour követ engem. Pár lépés után egy gyönyörű, zöld fűvel fedett tisztásra érünk.

-Sokat jársz erre? - kérdezi végül a férfi.

-Régen nagyon sokszor jöttem ide. Ha szomorú voltam, ha boldog. Itt edzettem.

-Értem.

Symour felém közeledik. Végigsimít a tarkómon, majd ajkait az enyéimre tapasztja. Magával ragad a vágy, azaz csak ragadna. Meglátok valamit, amiről visszaverődik a fény, egyenesen a szemembe. 

 

22. fejezet

      Előveszem a zsebemben heverő kulcscsomót, majd kinyitom az ajtót. A művelet után gondosan megnézem a postaládámat, amiben hever pár levél, megfogom a papírhalmot, majd felbaktatok. A szokásos művelet veszi kezdetét: kutya etetés, pakolászás, stb.

A konyhában matatok, mikor ajtónyitódást hallok a hall felől, semmi kétség, valaki bejött. Stukkerre kapok, majd halkan a falnak vetem magamat, és úgy lopózom. Hirtelen mozdulattal kiugrok a folyosóra, és a fegyveremet egyenesen a behatolóra szegezem, aki nem más, mint az öcsém. Megkönnyebbülök, majd leeresztem a karomat.

-Mondhatom, itt hívogatóan fogadják az embert – szólal meg még mindig félénken Tom.

-Ez van Öcsi. És ha valamiféle betörő pofátlankodik be? Vagy rosszabb?

-Jön Drakula? Csak a te véredre fáj a foga.

-Akár, vagy a Maffia.

-Honey, te magad vagy egy egész maffia szervezet. És ki bántaná az én gyönyörű nővéremet?

-Mit tudom én? Egyébként Dracula csak szűz lányokat támad meg.

-Válság van! - figyelmeztet az öcsém, aki elkezdi szemlélni Body-t.

-Kávét? - kérdezem ajánlkozóan.

-Kösz, nem. Azt hiszem épp eléggé felébredtem már az előbb.

-Te tudod. Karod hogy van?

-Jól, köszönöm.

A férfi bemegy a szobába, majd ledobja magát az egyik fotelra, ami csak rá várt. Megállok tőle úgy egy méterre, majd elkezdem a kávémat kevergetni. Eszembe jut az éjszaka folyamán Symour-tól kapott SMS-em, és akarat nélkül is elmosolyodom.

-Miért mosolyogsz? - kérdezi felháborodva Tom.

-He?!

-Mosolyogtál! Láttam! A két szememmel!

-Már mosolyogni sem szabad?

-Öhm... Nem! - válaszolja unott hangon a férfi.

Ilyenkor tudnám agyon ütni.

-Emlékszel még Symourra? - kérdezem, majd a másik fotelba vetem magamat, és felteszem az egyik lábamat a másikra.

-Milyen Symour-ra?

-Symour Ratthew.

-Ja! A … tanár a gimiből. Mindig szívatott minket. Mi van vele? Bűnöző? Rossz fiú? Mindig tudtam én, hogy nincsenek nála helyén a dolgok.

-Nos... Symour...

-Mi van vele!? - kérdezi sürgetve Tom.

-Találkoztunk...

-Az lett volna csoda, hogy nem. Ebben a városban.

-Amikor bementem hozzád a kórházba, tőle jöttem. Ő vitt át, és hozott vissza. És én kedvelem őt. Ő is engem.

Szemmel látható, a tesómnak kissé leesett az álla, talán még az erkélyről is lehullott. Sejtettem, hogy valami hasonló arckifejezést fog vágni, ha elmondom neki.

-Vigyázz rá! - szólal meg végül, majd távozik, azzal a magyarázattal, hogy sietnie kell.

Öcskös.... 

 

21. fejezet

      Tömegnyi nép tolong a színpad előtt, fejüket és egyéb testrészeiket rázva. Első ránézésre az embernek valami olyasmi gondolatai támadnak mint ,,Úristen, mit szívtak?” vagy ,,Ezek hülyék”. Pedig csak a zenéhez adják a megfelelő ritmust az üres golyóval a nyakukon. Egy elég jól ismert banda áll a színpadon, a „Never Mind” . A banda öt tagból áll; dobos, szintetizátoros, és három gitáros, akik közül két nő és egyben énekelnek is. Elég jól nyomják, mit ne mondjak. Olvastam egy-két cikket a társulatról, miszerint tavaly év végén alakultak és alig pár hét alatt berobbantak a legjobbak közé, mindenki zabálja a dalaikat. Fél év alatt a csúcsra törtek, és megállíthatatlanok. Na és persze egy kis garázsból indultak.

      Jelenleg mi is a koncerten vagyunk, mi biztosítunk, és vigyázunk a sztárokra. Mondhatjuk, hogy ma inkább testőr szerepet töltünk be. Kitűnő helyem van, a kocsi tetején ülök, és onnan nézem az adást. Matthew és Cyd a kocsinak támaszkodva szemlélik a tömeget. Észreveszem, hogy néha-néha az énekesnőkre kalandozik a tekintetük. Na jó, kis idő múlva inkább nézők, mint testőrök. Eléggé a koncerten legeltetik a szemüket. A mellettem levő Cyd egyszer csak nagyot felsóhajt, ebből mindent leszűrök, és bizonyára Matthewt is hasonló gondolatok árasztják el. Meg sem kérdezem, hogy hova kalandozott a fantáziájuk, teljesen felesleges lenne. Minden esetre, a ma estét jól kifogták, hogy őket biztosítják.

      Bedobom magamat a rendőrautó anyósülésére, felteszem a lábaimat a műszerfalra, majd előkapom a zsebemben levő telefonomat és elkezdem nyomkodni, teljesen feleslegesen, mivel hamar megunom. Legalább vagy 2-3 órás a koncert, addig unatkozhatok. Félredobom a kezemben levő kütyüt a hátsó ülésekre. Mély gondolkozásba esek, többek között Symour-ral kapcsolatban. Egyszer csak elkezd pittyegni a mobil. Hátrafordulok, hogy megkuksizzam a most kapott üzenetet, ámde bizonyára beesett a kupac közepébe. Félre dobok mindent, ami a kezem közé akad, többek között gumibotot, láthatósági mellényeket, golyóállómellényt, noteszeket, mire megtalálom a készüléket. Felnyitom, majd meglepett arccal nézem a képernyőt. Symour-tól kaptam SMS-t.

„ 17 óra, nálam

Symour”

Szép, manapság így kell elintézni egy találkát? Alapjába véve, azt sem tudom, hogy most mennyi az idő.

A kocsiban levő órára pillantok, ami 24:12-t mutat. Előre láthatóan, itt leszünk mégy egy darabig, jó hosszú ideig. Jelenleg a két kollégám társaságát sem élvezhetem, mivel épp a koncertre, azaz a két csajra koncentrálnak teljes erő bedobással. Egy szóval: itt fogok egyedül megrohadni a kocsiban...

      Az órák eléggé lassan szállnak. A banda pedig nem áll meg pihenni. A közönség csak úgy tombol, rajong, habár egy ilyesmi helyen ez az alap. Jelenleg hajnal 5 óra van, azaz pár szám és vége a koncertnek. Persze még ezután jönnek a kifejezések miszerint: ,,Íme az utolsó” , „Vissza! Vissza!” Lassacskán elhalkulnak a gitárok, és a tömeg teljesen feldobva elkezd oszolni, tolongani a kijárat felé. Most jövünk mi!

      Kivetem magamat a kocsiból, majd az embereket szemlélem, és szokatlan dolgokat próbálok kiszúrni a tömegből. Pechemre semmi különöset nem észlelek, így csak az autónak nekitámaszkodva vizslatom az embereket. Úgy érzem, lassan ez a fajta időtöltés a hobbimmá válik. A két srác meg már elhúzta a csíkot a színpad felé, habár ez várható volt tőlük. Megvárom, még az utolsó ember is távozik az adott területről, majd én is előre kullogok, mint a társaim. A feljáratot azonnal kiszúrom, tehát a lépcsőnek vetem magam, és felmegyek a színpadra, ahol a banda és a két haverom van. Szemeim nem csalnak, a két csajnál próbálkoznak, már beszélgetésbe is vegyültek.

-Hello! - mondom, mikor a bandához közelebb lépek – Honey vagyok.

-Hello! Én Vivien! - szólal meg az egyik csaj.

-Én Eni vagyok.

Nem mondom, a két csaj érdekes figura. Vivien inkább szava kimondóbb embernek tűnik. Tipikus, aki beletud mászni mások lelkébe, még ha nem is akar. Hosszú, göndör, barna hajjal. Ha jobban belegondolok, Matthew-hoz egészen illik. Vivi egy tépett farmert visel, Rock feliratú bőrdzsekivel.

A másik lány, Eni sem piskóta. Szintén hosszú barna haj, csak az övé egyenes. Az öltözéke ugyan olyan, mint a barátnőéjé. A személyisége érdekes. Vivihez képest ő inkább visszafogottabb. Gondolom ő hallgatja barinője dumáit nap, mint nap. Emi tökéletesen passzol Cyd-hoz.

Érdekes páros, de épp ettől olyan különleges.

      Zsebre vágom a kezem, majd körülnézek, mintha valami szokatlant keresnék. Hm, nincs semmi. Ezek szerint az éjszakánk is elég jól ment. Klassz.

Lebaktatunk mindannyian a színpadról, majd elválnak a bandával útjaink, azaz, mi a kocsink felé vetjük az irányt. Felmérem a helyzetet, és jobbnak látom, ha én ülök a volán mögé. Nemsokára megérkezünk a kapitányságra, ahol nyugodt szívvel szállunk ki az autóból.

-Mi az? - kérdezem, mikor észreveszem, hogy a két férfi engem néz.

Válasz helyett csak felemelik a kezüket egy darab cetlivel az ujjaik között, amire telefonszám van írva. Egyértelmű, hogy a két énekesnő telefonszáma.

-Mázlista disznók – mondom, majd az épületnek veszem az irányt.

20. fejezet

      Nagy rendetlenség vár minket, mikor a szobába lépünk. Alighanem egymás hegyén-hátán vannak a papírok, mappák. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi történt az alig pár négyzetméternyi területen. Elképedt arccal nézem a tengernyi papírost.

-Csak a TV-újságot kerestem – szólal meg a mellettem álló férfi, miután észreveszi a ledöbbenésemet.

Erre még jobban ledöbbenek. A TV-újságot??? Akarat nélkül is a földre rogyok, majd elkezdek nevetni.

      A férfi csak engem néz, arca egyre inkább vörös lesz. Kis idő után abbahagyom a nevetést. Felállok, majd megérintem Symour paradicsom vörös arcát. A tanár a tekintetemet vizslat-ja, és én is az övét. Lehető legkomolyabb az arckifejezésem. Ezúttal látni akarom a férfi gondolatait is, jobban, mint eddig bárki másét. Érzem Symour szívének minden egyes dobbanását, pontosan 83-at percenként. Az enyém is ugyanannyit ver, az övével egy ütemben.

Tudom, hogy nem a leghelyesebb dolog, amit teszünk, de az a csók amit régen tőle kaptam, nem egy átlagos csók volt. És én őt szerettem, mikor elhagytam a várost, nem tudtam egy ideig beletörődni a hiányába. És én még most is szeretem, jobban, mint régen, jobban, mint bárki mást.

-Vajon, meddig tudnám feszíteni a húrt? - teszem fel magamban a kérdést.

Kezemet lassan a szájához emelem, majd hüvelykujjamat végighúzom lassan az alsó ajkán. Közelebb hajolok hozzá. Ajkunk majdnem összeér, de úgy érzem, itt van a határ, megtorpanok. Ezek után a férfire leszek kíváncsi, hogy hogyan fog reagálni.

Meglepetésemre, közelebb hajol hozzám. Ajkunk összeér és elcsattan életem talán legszebb csókja. Íze, zamata is van. Symour lágy csókja a mennyekbe emel, talán mindig is erre vágytam. A férfi szorosan magához öleli a derekamat. Egy pillanatra elválnak ajkaink egymástól.

-Honey... - mondja a tanár halkan két csók között.

Némi idő után elválunk egymástól. A férfi rám néz egy mosollyal az arcán, ami egyúttal boldog és szomorú is. Symour még szorosabban átölel, majd a vállamra hajtja a fejét.

-Szörnyen hiányoztál – mondja végül.

A ruhámon érzem a könnycseppjeinek a súlyát. Tudni illik, Symour Ratthew nem a sírós fajta, inkább a komolyságáról ismert, épp ezért még sosem láttam szomorúnak.

-Sajnálom – nyögöm ki, miközben átkarolom a férfi vállát – Oh, Symour...

      Észreveszek az egyik kupac papírmappa alatt egy dolgot, ami nem más, mint a TV-újság. Kicsúszok a férfi szorítása közül, azaz csak próbálnék, de annyira fog, hogy miközben a magazinért nyújtózkodom elesek, így a tanárt is magammal rántom. Együtt zuhanunk a szőnyeggel borított padlóra. Symour megpróbál megcsókolni, ámde nem sikerül, mivel az újsággal a fejére csapok. Erre ő csak meglepett arccal néz rám.

-A keresett újság – mondom.

-Ó, hát persze – szólal meg a férfi, majd a papírral együtt kimegy a szobából.

Nekilátok végre a pakolásnak. Bepakolom a mappákat, iratokat megfelelő sorrendben a polcokra. Véletlen szerűen a tekintetemet balra fordítom. Megpillantok a fal és a szekrény között egy gitárt, ami bizonyára már jó ideje ott lehet. Kiveszem szent helyéről, majd végighúzom az ujjamat pár húron. Soha nem játszottam még gitáron, azaz egyetlen egy számot eltudok játszani. Még 15 évesen tanultam az öcsém gitárján, de a tudomány ezután megragadt a szintjén.

Elkezdem játszani a dalt, majd mellé elkezdek énekelni.

„Ugyanúgy szomjazlak én, mint záport a sivatag egy pillantásod után.
Egy kicsit még legyen most úgy, ahogyan nem szabad csak büntess egy éjen át.
Úgy vigyáznék rád,
majd vigyázok rád.”

      Ezt a darabot valahogy akörül tanultam meg, ahogy megismertem Symour-t, habár akkor még nem volt szándékos ez az egész. Az első pár órákon csak úgy tekintettem a férfira, mint egy egyszerű tanárra, akit utálni kell, ha fagy, ha nem. Tipikus tanár vs diák formában, legalábbis csak tanár-diák kötelék legyen. De már az első pillanattól kezdve Symour máshogy tekintett rám, mint a többire. Az csak egy dolog, hogy én voltam a gimis évek első felelője az osztályból, legalábbis nála, de tekintetével mindig engem követett, hogy mire hogy reagálok. Néha idegesítő volt, túlságosan, néha meg egészen zavarba hozott. Egy nap pedig észrevettem rajta valami változást, nem is tudom, hogy mi volt az, csak onnantól kezdve máshogy tekintettem én is rá. Mindig utolsónak mentem ki a teremből, habár egyébként is, mindenhonnan. Nem tudom megmondani, hogy mi, csak éreztem, hogy valami megváltozott. Amikor megcsókolt, éreztem, hogy ott meg kell állni. Féltem, hogy elveszíthetem, túlságosan féltem. Ezért, mikor megérkezett a levél a másik suliból, gondolkozás nélkül elkezdtem csomagolni, tudtam, hogy ez a legjobb megoldás, hogy távol tartsam magam tőle. Ha maradtam volna, nem bírtam volna ki, sem én, sem ő. Amikor visszaérkeztem a városba, távol akartam tartani magam tőle, mert féltem, hogy újra megkedvelem, épp ezért megpróbáltam inkább utálni, mert ezt jobb megoldásnak tartottam. De végső soron nem nagyon jött össze. Nem tudtam ellenállni a vonzásának, főleg mikor elvörösödött, az volt mindennek a teteje.

      Eljátszom az utolsó hangot is, majd lehajtom a fejemet, és mély gondolkozásba esek. Észre sem veszem, amikor Symour mögém oson, csak akkor, mikor szorosan átölel.

Most már mindegy, hogy mit szabad, mit nem, habár ettől még a tanárom marad örökre. De erről vagyok híres, olyan dolgokat csinálok, amik totál őrültek, és ezúttal sem lesz másképp. És ezúttal kifejezetten élvezem, jobban a szokásosnál...