19. fejezet

      Úgy körülbelül majdnem egy órahosszán át hallgattam az öcsém életszerű hisztijét, de megnyugtat, hogy nem esett semmi baja. Azalatt az idő alatt az eső is elállt, sőt, egész szépen kisütött a nap.

A kórház parkolójába érek, ahol a már jól ismert Seat áll. Oldalának nekitámaszkodik egy férfi, combjain farmer feszül, felsőtestét egy póló takarja, kezei zsebre vannak téve. Napszemüvege mögül engem vizslat, így valahogy még helyesebb.

-Öhm, ne haragudjon, hogy csak így leléptem – mondom lesütött szemekkel.

Symour felesleges szavak helyett megérinti az állam, majd maga felé fordítja a fejemet, hogy láthassam a mosolyát. Közelsége teljesen megnyugtat, jobban, mint valaha.

Beszállunk az autóba, majd már szárnyalunk is NightCity felé. Idő közben félhomály lett, azaz pontosan 21:45 van. Az öcsémmel történtek eléggé elviszik a gondolatomat. Mégis ki lőhetett rá? És mik voltak a szándékai? És tényleg megakarta volna ölni? Egy jobb lövész nem rontana el ilyeneket, egy pancserebb pedig nem tudott volna egyenesen a felső karjába lőni.

-Felesleges ilyesmiken agyalnod! - szólal meg Symour, bizonyára belelát a gondolataimba – Az öcséd jól van, ez a lényeg.

-Lehet, de mégis aggaszt.

-Természetesen. Én is ilyen lennék, ha a testvéremről lenne szó, de magaddal is törődnöd kéne.

-Például? - Mi a fenére gondolhat a ,,magaddal is törődnöd kéne” alatt?

-A te korodban a nők, hm, műkörmöket csináltatnak, sminkelik magukat, elmennek a barátaikkal buliba, meg hasonlók.

-Műkörmök: Először is, engem zavarnának, másodszor a bűnözők szemeit kaparjam ki vele? Smink: néha szoktam, nagyon néha. Buli: kivel?

A férfi nem felel semmit, csak egy halvány mosoly tűnik fel az arcán, de az is alig vehető észre a sötét miatt.

-Még mindig az a filozófiád, mint régen? - teszi fel az újabb kérdést a tanár.

-Mármint? - kérdezek vissza.

-Még egy 200 kg-os pasákkal is eltudsz bánni, legyőzhetetlen vagy, megtudod védeni magadat, stb.

-Miért? Nem így van? - válaszolom játékosan.

-És ha egyszer téged vesznek célnak? Nem lesz mindig rajtad golyóállómellény, és nem leszel mindig megvédve. Veszélyes játékot űzöl. Szerintem még te sem tudod, hogy mivel állsz szemben. Bármelyik pillanatban meghalhatsz. Megtámad valaki, lelőnek.

      Alaposan elgondolkozom a férfi szavain. Mi ütött hirtelen belé? Még hogy meghalhatok. Jó rendben, nem gyerekjáték. De ha így nézzük, aki bárki meghalhat. Elég, ha csak átmegy a zebrán, sőt, a lakásában is meghalhat számtalan módon. Az én feladatom, hogy megvédjem azokat, akik nem tudják megvédeni magukat. Tipikus mottó: ,,Szolgálunk és védünk” Nem számít, még ha a saját életünket is kockáztatjuk. Ezért választottam ezt a pályát. Adott helyzetben nem szabad, hogy eszünkbe jusson ,,és ha”, vagy akár a halál gondolata. Olyankor cselekedni kell! A szívünkre sosem szabad hallgatnunk. A nosztalgiázás maradjon szolgálati időn kívül! Ha nincs fegyverünk, még mindig ott a két kezünk. Igen, én másokat akarok megvédeni. Magamat már megtudom.

Miért nem látja be ezt a tanárúr is, hogy már nem vagyok gyerek? Utálom, hogy így tekint rám. Alapból, már a gimiben is megtudtam védeni magamat, szóval nem értem, hogy miért dramatizál most. Szerintem ő maga sem. Egyébként meg szeretek a tűzzel játszani. És a makacs fejemnek köszönhetem, hogy idáig jutottam.

-Symour Ratthew hülye és az is marad – gondolom durcás arckifejezéssel. Kb 13 évesen voltak efféle elméleteim.

Néma csend ül kettőnk közé. Úgy öt hosszan tartó percig. Csak az autó motorjának zaját lehet hallani. Az út fehér csíkjai eltűnnek alattunk, ahogy közlekedünk.

-Egyébként meg, köszönöm, hogy elvitt – mondom oldalra fordított fejjel.

-Én meg, hogy segítesz – mondja ravasz mosollyal az arcán.

-Segítek? - kérdezem felé fordulva, nagy szemekkel.

-Persze. Ha visszaérünk. Lenne pár pakolni való cucc. Ilyenkor még úgysem szoktál aludni. És energiád is elég sok van. Legalább levezeted. Nem kell senkinek sem meghalnia, mert sok volt a belső energiád.

-Ezt még megfogja bánni a tanár úr – jegyzem meg rafkósan.

-Lehet... - válaszolja.

Hangjából ítélve cseppet sem bánja, sőt felőle akár egy hétig is elpakolászhatnék ott, csak legyek a közelében. Nincs mit tenni. Nem akarom megbántani. De ez akkor is zsarolás!

18. fejezet

-MI!? Máris odamegyek! - válaszolom emelt, kétségbeesett hangon.

Az öcsém barátnője hívott fel, miszerint Tom kórházban van. Az utcán volt, mikor valaki rálőtt. A golyó helyét pontosan nem tudta megmondani a nő, csak annyit, hogy a felsőtestét találták el. De ki a franc akarta bántani a tesómat?

-Mi a baj? - kérdezi a mellém álló férfi.

-Tomot meglőtték. Kórházban van.

-Odaviszlek! - ajánlja segítségét Symour.

Lelkes segítségét elfogadom, elvégre vele hamarabb átérek, mint bármelyik másik tömegközlekedő járművel.

Felkap a férfi egy felsőt, majd máris indulunk. Az út ugyan nem tart sokáig, de nem tudok várni, egy percet sem. Tisztára szétfeszít az ideg.

      Megérkezünk a kórházba. Miután Symour leparkolt futásnak eredek az épület felé. Nem érdekel most, hogy mennyire esik, csak hogy beérhessek.

-Tom Hanney-t keresem – mondom, mikor a pulthoz érek.

-Igen, most hozták be, a másodikon van – mondja a nő, és én már mellette sem vagyok.

-Öcsi, csak tarts ki! - gondolom magamban, majd a liftekhez futok.

Megnyomom a gombot, de a készülék nem reagál semmit, a lehető legrosszabbkor. Kezeimet ökölbe szorítom, majd egyszer ráverek a zöld ajtókkal, lehajtott fejjel és kétségbeesetten. A lépcső felé eredek. Kettesével nyargalok végig a soron, ahol maximum csak kettő ember férhetne el egymás mellett. Szerencsémre nem ütközök egy árva lélekbe sem, bizonyára az épület 99%-a a liftet használja, a maradék 1% pedig a takarítónők, akik kénytelenek a lépcsőket is felmosni. Mivel éppen jó kondiban vagyok, nem igazán kottyan meg a lépcsőzés, mikor felérek egy rövidet szusszanok, majd a folyosók felé eredek. Egy pillanatig gondolkozom, hogy innen hova tovább, de végül balra indulok el, majd benyitok jobbra az egyik szobába.

      A szoba makulált tiszta, szinte egyetlen baktérium sincs a levegőben. A terem közepén valamiféle fehér ágyszerű van, ahova bizonyára a betegek szoktak felfeküdni. Balra egy üvegfalú szekrény található, tele orvosi oklevelekkel, érmékkel. A szoba túlsó felében pedig egy asztal, a mögötte ülő dokival.

-Jó napot! Honey Hanney vagyok. Nem rég hozták be az öcsémet, Tomot – mondom.

-Igen-igen. A srác, akit meglőttek – válaszolja, miközben valamiféle papírokat olvas – Menjen jobbra a betegek szobájához!

-Köszönöm! - majd nyargalok is ki.

Jobbra, és a betegek szobája. Egy üvegajtón lépek be, egy nagyobb terembe. A hely valamiféle nappalit akarna idézni, tévével, asztallal, székekkel, minél otthonosabban érezze magát az ember. A képről éppen csak a nővérke hiányzik, habár ezt most nem bánom. Rögtön a legelső szobából egy csinos, szőke nő lép ki, lehet úgy 21-22 éves.

-Szia! Hamar ideértél! - mondja Alice, az öcsém barátnője.

-Siettem, ahogy tudtam – mondom, majd bemegyek a szobába.

A helyiségben hat ágy van, egymástól úgy egy-egy méterrel. A kis ablakok helyett inkább nagy üvegnek nevezhető fal van. Természetesen itt is no baktérium van. Hátborzongatóak az ilyen helyek. A szobában meglehetősen egy lakó sincs, csak az öcsém. Odamegyek hozzá, majd leülök az ágya mellett levő székre.

-Honey! - mondja rekedtes hangon.

-Mi van? - kérdezem kétségbeesetten.

-Honey! Vigyázz a pizza futárokkal és a postásokkal!

-Mi!?

-Csak ugratlak – mondja, egy nevetéssel mellékelve.

-Kutya bajod sincs.

-De hogy nem! Meglőttek! És az csak egy dolog. Ezt bünteti a törvény. Te már csak tudod!

Hol lőttek meg?

-Itt e – majd a srác megmutatja a bal felkarján a kötést – Hihetetlen, hogy az ember már úgy nem tud kimenni az utcára, hogy ne támadják meg. Mexico-ban élünk talán? Vagy legközelebb a 40 rablót küldi rám valaki? Esetleg ninjákat, olyan csillagokat dobálva? Kérem, én csak a barátnőmmel szerettem volna sétálni az erdőben. Esetleg béreljek fel embereket, akik mellettem őrködnek? Egyáltalán a wc-re elmehetek még egyedül? Vagy az meg magába szippant? És ez még nem minden. És mi történt az arcoddal?

-Egy elmebeteget fogtam el, és volt egy kisebb bunyó, akkor állította belém a kést.

-Vonzod a hülyéket – mondja komolyabbnál komolyabb arckifejezéssel – És bent is kell maradnom a kórházban, ez a hab a tortán – folytatja a hisztériát – Tudod te, milyen moslékokat adnak itt? Két nap alatt lefogysz 10 kg-ot. És felkeltenek csak azért hajnalban, hogy megmérjék a lázadat. Ronda undok nővérkék vannak, akik csak arra vágynak az idő minden egyes percében, hogy meghalj és ők eláshassanak. Olyan nők, akik inkább a mesékben lévő gonosz szomszédokra emlékeztetnek, sem mint kedves nővérkékre, akik az amerikai filmben játszanak. Ez kész átverés. És utálom ezt a patyolat tiszta levegőt, ahol egyetlen baktérium sem kering a levegőben, még az emberben is megáll az ürülék az ilyenektől, rosszabb, mint a horror filmek, vagy a meccs közben a reklámok.

-Miért hisztizel?

-Nem hisztizek! Csak tudatlak a tényekkel, hogy amíg te kint poshadsz szolgálatban, vagy esetleg szabadidődben a levegőn, én addig itt rohadok el. Még a penész sem tud megenni engem. Engedélyezik egyáltalán az ilyesmit? Ez már kínzás! Legalább valamiféle TV lenne, híradóval, meccsel, vígjátékkal, nem aludhatok egész nap!

-Tudod, hogy ki lőtt rád?

-Hogy ne!? A hátamon is van szem, még a bokrokon is keresztül látok vele. És meg is éreztem az ipse auráját. Rendkívül sötét színe lehet.

-És van tipped, hogy ki lehetett?

-A szomszéd néni, még 10 éves koromról. Egyszer megettem az almás pitéjét, és így akar bosszút állni. Vagy a mellettünk lakó öreg, akinek mindig megdobáltam a házát tojással, még régen. Sejtelmem sincs.

17. fejezet

-Te semmit sem változtál – mondja a férfi, miközben a karomon levő sebet fertőtleníti.

Némán és mozdulatlanul ülök. Mégis csak hagyni kellett volna azt a rohadt sebet, most még jobban fáj.

-Mi történt veled? - próbálkozik tovább a férfi, csak hogy halhassa a hangomat.

-Semmi – válaszolom.

-Még mindig rosszul tudsz hazudni! - mondja Symour egy mosollyal mellékelve.

Igen, Symour lakásában vagyunk. Nem tudom, milyen elmebeteg gondolat vezetett ide, de itt vagyok. Habár sok választásom nem nagyon volt.

Nagy levegőt veszek, majd nekifutamodom.

-Délután volt egy kisebb incidensünk egy helyen. Két férfi fogva tartott egy nőt és két kisgyermekét. Mikor a filkók már késsel fenyegetőztek, nem bírtam megállni, berontottunk. A fickóra vetettem magam, akkor kaptam a kés által a sebeket. A többi meg a bunyózásban született, többnyire, mikor gyomron rúgott és az asztalra dobott.

-Most nem mondod komolyan! - teszi meg a megjegyzést a férfi aggódóan.

Válasz helyett csak komoly tekintetemet a tanárra szegezem és belenézek a szemébe. Ebből simán leszűri, hogy nem ugratom.

A férfi kimegy egy kis időre a szobából, majd visszatér pár perc múlva. Egy csontszáraz farmerban, felülről meg persze hogy nincs semmi, csak a nyakában egy törölköző. Egy másikat a fejemre terít, majd tovább kezeli a sebeket, szótlanul.

Igazán, nem igaz, hogy nem tudott volna felkapni valami pólót, vagy inget, vagy akár a szomszéd néni otthonkáját, csak valamit. Meztelen felsőtestén néha legördül egy-egy esőcsepp itt-ott.

      Nem bírom az érintését, legszívesebben egyre távolabb és távolabb lennék tőle. Olyan vagyok, akár egy gyerek, aki tart minden ismeretlen érintéstől, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nem tudom elviselni. Egyáltalán nem akarom, hogy közel legyen hozzám. Sem most, sem máskor. Talán igaza volt az öcsémnek, félek. Nem tudok már többé szeretni, habár nem mintha eddig valaha tudtam volna. Lehet bármennyi barátom, bárki megölelhet, megcsókolhat, de nem ér semmit, ha nem tudom szeretni, úgy teljes szívből. És én még soha nem szerettem úgy senkit. És nem is fogok. Ez a gondolat már a gimi elején megtámadott engem, mikor „még nem szerettem senkit”, és „már nem fogok szeretni senkit”, köztes állapot meg nem volt. Voltak srácok, akik helyesek voltak, meg kicsit különlegesek, de nem tudtam volna kapcsolatot létesíteni egyikkel sem. A tanár urat is egyszerűen kedveltem, ennyi volt. Ő volt az egyetlen, aki mindig észre vett, még akkor is, mikor a többiek csak elmentek mellettem. Mindig küldött valami apró jelet, egy érintést, pár másodperc bámulást, és általában mindig engem támadott le, hogy kész vagyok- e a feladatokkal. Egyetlen mázlim az volt, hogy szerettem a ...-t.

-Minden rendben van, Honey? - kérdezi a tanár, rám szegezve az igéző barna szemeit.

-Persze – válaszolom.

Eléggé kínos az eset. Mit lehetne ilyenkor mondani? Amúgy sem beszélek sokat.

Tekintetemet jobbra szegezem. Egy óriási tolható üvegajtón jut be a fény a szobába. Magával ragad a látvány, mindig is imádtam az efféle ház béli cuccokat.

A fenébe! Nem hagyhatom, hogy ilyen jelentéktelen apróságok eltereljék a figyelmemet! Symour előtt is volt életem! Ideje, hogy felülkerekedjek a dolgokon!

Elveszem az ágy széléről a ragtapaszokat, majd elhelyezem kellőképpen a sebeken.

-Nos, köszönöm, hogy segített tanár úr, ha majd szükségem lesz önre, mint nővérke szólni fogok – mondom határozott hangon.

-Persze, úgy, mint mindig – válaszolja.

Vállat vonok.

-Honey …

Mondanivalóját a zsebemben levő telefon csörgése zavarja meg. Lendületet veszek, felállok, majd felkapom a kütyüt.

16. fejezet

      Hazafelé baktatok. A jelentést sikerült a munkahelyen megírni. A parkon keresztül tartok hazafelé. Leülök a színpad előtti padok egyikére, felteszem a karjaimat a háttámlára, majd megpróbálok lazítani. Friss levegőt szívok be. Egy esőcsepp esik a fejemre, majd egyre több és több. A szürke felhős égre szegezem a tekintetem. Soha jobbkor, legalább kellő képen lehűti a fejemet. Testem izmaiba beleüt a fájdalom, leginkább ott, ahol a délután folyamán akció közben megütöttem magam.

-Komolyan ezt akarod? - kérdezi egy hang, úgy pár centire előttem.

Kissé meglepődöm, lábaimat keresztbe teszem, majd karjaimmal megtámasztom a testemet az ülőkén. Válasz helyett csak komoly pillantásomat szegezem a férfire. Ő szintén vizes. Testének majdnem minden izomzata kivehető az átázott ruháktól, pontosan az átázott fekete pólótól és farmertól. A hajáról meg jobb, ha nem beszélünk. Külön fejezetet lehetne róla mondani. Mondjuk egy szóval: vizes.

-Miért? Hol van a probléma? - teszem fel a kérdést.

-Hogy hol? Nem látod magad?

-Sajnálom, de nem.

-Mindenhol csupa seb vagy, véraláfutás, kék-lila folt és vér.

-Akkor felesleges csodálkoznom, hogy miért fáj mindenem – teszem a megjegyzést kisebb mosollyal az arcomon.

A férfi csak komoly tekintettel néz rám.

-Gyere! - mondja elindul egy irányba.

-Minek? - teszem fel a kérdést.

-Ez milyen kérdés? Azért mert azt mondtam! - kapom az erőszakos választ, miből leszűrhető, ha nem engedelmeskedem, akkor képes magával rángatni, vagy esetleg elrabolni.

-Utálom, ha parancsolgatnak – szólalok meg gúnyos arckifejezéssel, de a férfi ezt már nem hallja. Vagy csak nem akarja hallani.

Tudom, hogy később még megfogom bánni, de követem a férfit. A nyomában vagyok. Azaz, szinte csak taposom a nyomát, én sosem leszek olyan, mint ő. Nem szólunk egymáshoz. Piszkosul fáj mindenem, de azért simán feltudom venni a csávó tempóját. Hozzá vagyok szokva a testi fájdalmakhoz. Túl jól.

Az idő végtelenül lelassul, miközben átszeljük a parkot. Lábnyomainkat elmossa az eső, az emlékeimet meg majd elfújja a szél. Vagy talán nem. Mintha már átéltem volna ezt a pillanatot, vagy csak valami hasonlót. Mikor ugyanígy követtem valakit, mögötte jártam, de csak a lábnyomait tapostam, semmi több. Azóta rengeteg év eltelt, de az érzés ugyanúgy megmaradt. És meg is fog. Ráadásul az eső csak hab a tortára. Édes hab. Nem tudok mit csinálni. Megpróbálom távol tartani magamtól a férfit, de nem tudom teljesen elkerülni, sem elfelejteni. Esetleg, ha úgy fogom fel, hogy minden csak most kezdődik... Talán...

„Az életben az a legfontosabb, hogy tudjunk felejteni. Hogy ne rágódjunk a múlton túl sokat. Hogy képesek legyünk átlépni a minden pillanatban megdöglő jelenen, akár egy lótetemen, és akkor lehet előre masírozni”

„Mindig nehéz megállapítani, hol a határ emlékezés és felejtés között”

 

15. fejezet

     Legalább vagy öt perce az omló félben levő falnak támaszkodom, és várom, hogy mikor ronthatok be. Természetesen a társaim is készenlétben állnak. Ez a várakozás elég hosszúnak tűnik, túl hosszúnak.

-Elegem volt! Rohadjanak meg! - hallom az egyik férfi üvöltözését bentről.

Belesek az ablakon. A csávó felkapja a kést az asztalról, majd a túszok felé veszi az irányt. A gyerekek elkezdenek torkuk szakadtából sírni, akárcsak a nő.

-Most végzek mindennel – ordibálja az eszelős állat.

      Most jött el a mi időnk...

      Berúgóm az ablakot, majd beugrom rajta. Matthew is hasonlóan cselekszik, csak ő az ajtót rúgja be, és mellesleg átlépi a küszöböt. Behatoltunk!

Egyből a késes filkóra vetem magamat. Cyd-nak jutott a női munka, kiviszi a házból a túszokat. Mi Matt-tel a házban maradunk, hogy lecsapjuk 0-áig az ipséket. A legjobbkor vagyok a legrosszabb helyen, a fickó egy elég ócska mozdulattal az arcomba, majd a karomba vágja a kezében levő kést. Nem nagyon hat meg a dolog, kicsavarom az éles tárgyat a férfi kezéből, majd a falhoz vágom. Mögöttem Matthew is püföli az emberét, ahogy csak tudja. Az filkók nem fáradnak ki, habár nem is csodálom. Ilyen testtel én sem esnék földre két perc alatt. A fickóm egy pillanat alatt visszatér az eredeti kerékvágásába, az iménti falhoz vágásom szinte simogatás volt neki.

A lehető legjobban sikerül az alighanem 185 cm-es csávónak kellőképpen gyomorba rúgni, majd arcon ütni. A lendülettől elég csúnyán a konyhában levő faasztalra zuhanok és megütöm némely testrészeimet. Baromira meguntam a játszadozást, lehető leggyorsabb mozdulattal feltápászkodom, majd megfogom a hozzám legközelebbi széket a támlájánál és teljes erőből a csávónak vágom, aki kissé hirtelen nem tudja kontrollálni a dolgokat. Kapok az alkalmon, lehető legnagyobb lendületemmel gyomorba rúgom a férfit, majd ahogy csak tudom pofán ütöm. Most ő zuhan a földre. Előkapom az övemen levő bilincseket és hátrabilincselem az ipse kezeit. Kissé véres lett, de nem zavartatom magam. Büszkén állok a zsákmány előtt, amit teljesen egyedül vadásztam le.

Matthewnak is sikerült a másik filkót megbilincselnie, tehát mondhatjuk, hogy a mai akció sikerrel végződött. Talpukra rángatjuk a két fickót, majd a kocsi felé vesszük az irányt. Cydnak is sikerül visszatalálnia. Átveszi az emberemet, csak hogy ő is csinálhasson valami izgalmasat, nehogy azt kelljen a jelentésbe írnunk, hogy ő csak a túszokat tessékelte ki a házból.

-Mi a baj Bébi, tüzes vagy? Nem tudsz mivel szórakozni? - szólal meg a hátam mögött menetelő elmebeteg.

     Egy pillanat alatt felmegy a vérnyomásom 120 fölé, ami az én állapotomban elmebeteget jelent. Előkapom az oldalamon levő tartóból a stukkert, majd az illető fejére célzom. Tekintetem alapból ölni tudna, kívülről lehet hogy nyugodtnak látszom, de belülről képes lennék lelőni az ipsét. Határozott állásomból leszűrhető, hogy nem viccelek.

Hirtelen mozdulatomra mindenki felfigyel, a beszólogató alak pedig meglepett szemeit a stukker csövére szegezi. Olyan, mintha már vagy fél napja állnánk ott, közben pedig alig telik el pár másodperc.

-Megtennéd mi? - kérdi a célpontom vékonyabb hangon.

-Széles mosollyal az arcomon – válaszolom egy félelmetes mosoly kíséretével – Csak tudod, nem akarlak megmenteni téged attól az élettől, ami rád vár a sitten.

Visszacsúsztatom a fegyvert a helyére, majd bedobjuk a két alakot a hátsó ülésre. Mázlimra Matthew ül a volán mögé, én meg az anyós ülésre. Hátul mély csönd van. Tudják nagyon jól, hogy kivel szórakoznak. Rohadt alakok. Az illetőket biztonságosan a kapitányságra szállítjuk, majd bedobjuk őket az egyik elzárt szobába, majd a bűnügyiek kezdenek velük valamit, az már nem a mi dolgunk. Szerencséjükre.

Baromira jól levezettem a feszültségemet a kisebb bunyóval. Szinte felszabadult belőlem az, amit már jó ideje nem tudtam kiengedni. Legyőzhetetlen vagyok... :)

14. fejezet

      Eltelt úgy, majdnem egy egész szolgálat és nem történt semmi izgalmas. Nem igaz, ebben a városban sosincs bunyó? Itt mindenkinek nyugodt lelki állapota van?

-Ennyire csak nem unatkozhatsz – mondja Matthew, aki mellettem ül az anyósülésen.

-Tudok ennél jobban is. Olykor tipikusan szenvedek – válaszolom.

-Legközelebb hozok majd társasjátékot – szólal meg a mögöttem levő Cyd.

-Mit szólsz a Twisterhez? - kérdem.

-Kocsiban?

-Ki mondta hogy kocsiban csinálnánk?

Beszélgetésünk közepette folyamatosan az adóvevőt lesem, hátha megszólal a vonal túlsó végéről valaki, aki ide-oda vezényel minket.

-Feladom. Itt még nekünk kell fizetni, hogy legyen valamiféle kisebb balhé? - kérdezem felháborodva.

-Pontosan – kapom a választ Matt-től.

-Klassz – nyögöm unottan.

Nem telik el negyed óra és a műszerfalon hevert adóvevő megszólal, épp a legjobbkor.

-Csipet-csapat, el kellene nézni egy bizonyos házhoz. Mondom a címet: Nagyker. Utca 23. Bejelentés érkezett, miszerint a szomszédban egy családos apa terrorizálja a feleségét és két kiskorú gyerekét.

-Értettem, máris repülünk – szólok bele a készülékbe.

Nem tétovázom, becsatolom a biztonsági övet, indítom a járművet, majd nyomom a gázt, ahogy csak tudom. Valahogy a fázisképek között röptében felkapcsolom a kék-piros villogót ami az autó tetején foglalja a helyét. Legalább vagy 120 km/h-ás sebességgel szelem végig NightCity utcáit, szalonozva a közlekedő autók között. Tisztára egy autó versenyen érzem magam, ahol nekem kell a legjobban teljesíteni. Mondhatom gáz lenne most egy defekt, nincs box utca, ahova beszenvedhetem az autót azonnali szervizelésre. A társaim próbálnak foggal, körömmel megkapaszkodni, ahol csak lehet; ajtó kilincs, ablakpárkány, kárpit. Nem sok mindent érnek el vele, így is ide-oda dülöngélnek, amint beveszek egy újabb kanyart, ilyen esetben még a biztonsági öv sem segít sokat. Kiváló tájékozódásomnak köszönhetően, még GPS-re sincs szükségünk, az egész szerkezet nem ér egy nagy rakás majom ürüléket sem. Beállítasz egy bizonyos célt és mindenfelé elvezet. Olyan mint az irodalom, körbeírja a lényeget. És mire a helyhez találunk, már minden megoldódik.

Lefékezem a ház előtt, majd azonnal kipattanok.

-Hol szerezted a jogsidat te nő!? - kérdi a járműből kiszálló Cyd, aki éppen hogy csak nem rókázta le a hátsó üléseket.

Nem válaszolok, a házhoz sietek, majd a falnak vetve magam nézek befelé az ablakon, hogy felmérjem a helyzetet.

Két nagyobb férfi áll odabent, bizonyára megkattant agy van mindkettőnek a koponyájában. Takaros kis ház. „Sok hülye kis helyen.” Legalább. A barna árnyalatú kövön egy megrémült nőt és két kiskorú gyermekét észlelem. A két eszement egy asztalnál ülnek és bizonyára valamit eléggé tárgyalnak.

-Ötlet? - kérdi Matthew.

-Egyelőre nincs. Majd rögtönözünk – válaszolom.

-És hol megyünk be? - teszi fel az ötletes kérdést Cyd.

-Nos, ésszerűen csak az ajtón kellene, de nem hinném, hogy az ipsék csak úgy kifogják nyitni. B terv: bemászunk a kéményen, mint a mikulás.

-Kitűnő – mondja Cyd, egyetértő arckifejezéssel.

-Az, de előbb próbáljuk meg az A tervet.

Matthew illedelmesen kopogtat a fa ajtón, majd megszólítja a bent levőket, hogy nyissák ki az ajtót.

-Nem hívtunk rendőrséget! - kapjuk bentről a választ, az egyik férfitől.

-A szomszéd tett bejelentést – folytatja a társam.

-Kinek hisz a szomszédnak, vagy nekünk?

-Uram, felszólítom, hogy nyissa ki az ajtót! - emeli fel a hangját Matt.

-Menjen inkább a saját dolgára! Oda ahonnan jött! Ne üsse bele az orrát más dolgába! - kapjuk a flegma választ, ami szinte már ordibálásba ment át.

Ez persze várható volt, a két ipse nem akar ajtót nyitni. Újra a falnak vetem magam az ablak mellé és onnan szemlélem a bent történő eseményeket.

-Luwis, engedélyt kérek az épületbe való erőszakos behatolásra! - szólalok a rádiómba – Négy ember tartózkodik a házban; két férfi; az egyik 180 cm magas lehet, 95 kg-mal, fél kopasz fejjel, legalább 40 éves, a másik 185 cm lehet, vagy 110 kg-mal, neki a fejét még borítja pár milliméteres haj, habár már ő is vedlésnek indult, ő 45 lehet. Rajtuk kívül a házban tartózkodik egy 30 év körüli nő, 160 cm, 60 kg, és két kisebb korú gyermeke, egy 6 és egy 8 éves.

-Van jobb ötleted? - kérdi a férfi a vonal túlsó oldaláról.

-Nincs – válaszolom határozottan.

-Veszélyben vannak a foglyok?

-Ha veszélynek veszed az asztalba belevágott eléggé élesnek tűnő kést...

-Ha valamelyik férfi bántalmazni akarja a bent levőket, engedély megadva.

-Értettem – válaszolom, majd kinyomom a kütyüt – Tehát most csak annyit tehetünk, hogy várunk.

„Ezennel eljött a várakozás ideje” „Eljött az idő, mikor nem tehetünk mást, csak várunk”

13. fejezet

       

     Egy megrepedt üveggolyó hever a szinte makulátlan fadeszkás padlón. A szoba üres, csak a fehér meszelt falak veszik körül. A nyugati oldalon két ablak van beépítve, melyek üvegén keresztül besüt a nap a terembe. Mintha már jártam volna itt, valamikor. Lehajolok a meztelen lábamnál levő üveggolyóért, majd az kiesik az ujjaim közül és széttörik a makulátlan padlón, millió darabra. Az ablakok előtti hófehér függöny meglebben, habár jómagam sem tudom, hogy mitől.

Egy egyrészes bokáig érő fehér szoknyában vagyok, melynek az ujjai a könyökömig érnek és a nyakánál kissé ki van vágva. Nem igazán szoktam efféle öltözékeket hordani.

      Hűvös levegőt észlelek a hátam mögül. Megfordulok, majd egy ajtót veszek észre. Óvatosan a kilincsért nyúlok, majd távozom a teremből. Végigmegyek a sötét, hófehér, meszelt folyosón, mely elém tárul. Újabb ajtóra lelek. Azt is kinyitom, majd egy udvarra érkezem, amely közepén egy tó van, és a víztükörről visszatükröződik a telihold. A látvány is épp eléggé ijesztőnek tűnik, pláne még ez a levegő is mellé.

Lemegyek a hűvös lépcsőkön, majd a tó felé veszem az irányt. Észre sem veszem, hogy az udvaron levő vörös rózsák szétszaggatják a ruhámat, és kissé felsértik a bőrömet. Vagy legalábbis nem nagyon foglalkoztat. Pár lépést teszek a vízben, épp hogy csak a bokámat ellepje. Szemeim elkarikásodnak. Mintha Symourt látnám magam előtt. Sötét farmer feszül a combjain, felső testét csupán egy fehér hosszú ujjú ing takarja el, bokájáig víz terül el. Engem néz a zavarba ejtő barna szemeivel.

.-Symour? - kérdezem teljesen feleslegesen, meglepett hangon.

Nem válaszol semmit, csak engem néz a komoly tekintetével. A férfi felém nyújtja a kezét.

-Symour? SYMOUR!!! - kiabálom, majd a keze felé nyúlok, miközben egy könnycsepp gördül végig az arcomon, majd a tóba cseppen.

Épp hogy megfognám a kezét, a férfi szertefoszlik, mintha soha nem is lett volna ott.

      Hátam mögül egy embert érzékelek, így tehát automatikusan megfordulok. Épp, hogy ezt cselekszem, egy dördülést hallok, majd egy golyót érzek a mellkasamban. Elveszítem testem felől a kontrolt, majd a vízbe zuhanok. Lentről még látok egy alakot, aki a part szélén áll, de semmi többet. Sem az arcát, sem, hogy ki ő.

      Az órám reggeli hangjára ébredek fel. Arcom csupa verejték, habár ezen nem csodálkozom. Egyre inkább utálok aludni, az álmok miatt. Az álmaim szinte megismétlődnek, és nem tudom, hogy mit jelentenek. Mit jelent az újra és újra felbukkanó volt tanárom, mit jelent a fehér szoknya, Symour tekintete és a golyó a mellkasamba. Nem akarom újra érezni, nem akarom újra és újra átélni azokat a pillanatokat.

Felkapok magamra egy farmernadrágot és egy nyakánál kissé kivágott pólót. Az idő megfelel az alkalomnak, hogy ezentúl ne kelljen pulóvert vinnem magammal. Belevágom az övtáskába a fontosabb irataimat. Gondosan megetetem a házi kedvencemet, majd lelécelek otthonról, bezárva ajtót, ablakot és lehetőleg a meg nem levő széfemet.

Most kerékpározni sincs sok kedvem, inkább megyek stílusosan láb busszal.