36. fejezet

      Sajgó fejfájásra ébredek fel egy sötét utcában, ott ahol elkaptak. Az épület oldalának támaszkodom, majd a zsebembe nyúlok, a telefonomért, hogy megnézzem, mennyi az idő. 18:23. Alig pár órahosszát voltam azon a helyen. Amikor be van zárva az ember, az idő sokkal lassabban telik, sőt, talán még meg is áll. Lényegtelen!

Tovább sétálok az utcákon. A kék égre meredek, amikor rögtön eszembe jut Symour. Vajon hogy van? Elkapták-e? Esetleg őt is megfenyegették? A gondolat a szívem mélyére hatol. Mi van, ha már nem is él? Hiába állapodtam meg az elrablómmal. Szélsebesen irányt változtatok, és elkezdek futni Symour lakása felé. Tudnom kell most azonnal, hogy nem esett-e bántódása!? Félrelököm az embereket, akik az utamba állnak. Kishíjján elcsap egy, esetleg két autó, ahogy átrohanok meggondolatlanul a zebrán. Most az egyszer nem tudok másra gondolni, csak hogy biztonságban tudjam Symour-t. Félek. Félek, hogy elveszítem, és ezúttal nem akarom. Félek a saját érzéseimtől. Nem véletlenül nem akartam ezt a kapcsolatot, már akkor is féltem, hogy beleszeretek, és később csak fájni fog minden.

      A megfelelő helyre érkezem. A kapuval nem is próbálkozom, tudom, hogy zárva van, mint mindig. Egyenesen a kerítésnek vetem magam, rálépek a peremre, majd átlendítem magam, és sikeresen földet érek az udvarban. Berontok a házba, magam mögött nyitva hagyva az ajtót. A férfi a folyosón áll, meglepett arckifejezéssel, farmerban. Megállok tőle, úgy 3 méterrel. Él! A lehető legnagyobb öröm jelenleg. Szemembe akaratlanul is könnyek gyűlnek. Symour felé futok, amikor odaérek szorosan átölelem a derekát. Felsőtestétől nem választ el semmi – szó szerint. Átölel. Érzem, ahogy a szíve kényelmes, nyugodt tempót diktál. Érzem a bőrén a szappan illatát. Borostás állát a fejemre hajtja, úgy ringat csendben, egy altatódalt dudorászva. Izmaim megfeszülnek, nem csodálkoznék, ha Symour csontjait egyszerűen szétroppantanám. De nem tehetek róla. Mindig próbáltam keménynek adni magam, elrejtettem a világ elől a félelmeimet, de az, hogy a szeretteimet megölik, a legrosszabb dolog, ami valaha történhet ezen a földön.

Symour megfogta az államat, és maga felé fordította az arcomat. Kénytelen voltam a szemébe nézni. A gyönyörű napbarnított szemekbe, amik alkonyatkor arany színűek. A szemekbe, amik már nagyon régen megigéztek engem, és rabul ejtettek. A szemekbe, amikben eltudnék gyönyörködni naphosszakat. A szemekbe, amik mögött több van, mint egy ember. A férfi lágy, selymes bőrét érzem a tarkómon végigfutni. Magához ölel, amennyire csak lehet. Lehajol hozzám, és lágy csókot lehel az ajkaimra. Elmerülünk a szerelem tengerében – még ha nem is tudok úszni. Felnevetek, amikor az arcán a keményebb szőrszálak megcsikiznek. Leválok ajkáról, és a mellhasába temetem a homlokomat, úgy nevetek.

-Mi az? - kérdezi, és az ő szája is mosolyra húzódik.

-Csak az arcod, csikiz.

Két tenyerem közé fogom az arcát, majd megcsókolom. Igen, nem hagyhatom, hogy elveszítsem. Viszont nem lehetek én is bűnöző. Ha meg elmondom valakinek, a családom fejeit láthatom majd, külön a testüktől. Rendkívül meg vagyok kötve. Ennyire még sosem voltam, és három napom van gondolkozni, hogy mit csináljak. Rövid idő. Visszavonom a gondolatomat, hogy NightCity unalmas hely – ha valaha is mondtam ilyet – éppen csak rossz helyen kell lenni, jó időben, és máris nyakik ül az ember a trágyában. Ha már azt tudnám, hogy hol van az a ház, ahol be voltam zárva, már nagyon sokat segítene. De nem tudok semmit. A vakvilágba kell elindulnom. A banda bizonyára 4-5 tagból állhat, de mi van, ha még többől? Tény és való, hogy van köztük egy 180 cm-es pasas, aki talán nem annyira bekattant, mint a többi. Ki kell találnom valamit, hogy hogyan kaphatom el őket 3 nap alatt! Igen, ez lesz a legjobb!

De addig is...

      Megfogom Symour kezét, és magammal húzom a szobába. Gondosan becsukom az ajtót, majd a férfira nézek csábos mosollyal. A könnyeim már rég felszáradtak, és egyszerűen olyan jó kedvem lett, hogy az nem kifejezés. Symour felé lépek, kezemet a mellhasára teszem, és laposan szemügyre veszem az elém táruló izmait. A teste már most a fellegekbe repít. Leköt a látványa, pedig életem során már láttam néhány pár férfit, de senki sem ragadott még el ennyire. Leteperem Symour-t az ágyra, majd fölé hajolok és megcsókolom. Nyelvével ingerli az ajkamat, hogy nyissam ki, kinyitom. Végigsimítok feszes mellhasán, izmos karjain. Tetszik neki, magához húz, kezét a pólóm alá siklatja. Felém kerekedik, most én vagyok alul. Végigcsókolja nyakamat, majd megszabadít a felsőtestemen levő pólótól. Ajkaival folytatja az útját. Leveszi a melltartómat is, és a melleimet kényezteti tovább. Körmeimet félúton a hátába mélyesztem, teljesen akaratlanul. Feleszmélek, mikor halk nyögés hagyja el az ajkait. Kezem folytatja vándorútját. Végigsimítok feszes fenekén, combján. Az övért nyúlok, majd megszabadítom a nadrágjától, ami lassacskán kezdett volna kisebb lenni számára. Fejemet megemelem, majd Symour nyakába harapok, gyengéden, nehogy véletlenül kiszívjam minden vérét, akár egy vámpír. Nyelvével lejjebb halad, a hasamon. Megáll, mikor egy zavaró tényezőbe botlik, amit nadrágnak hívunk. Csípőmet előre tolom, majd egy könnyed mozdulattal letépi rólam a ruhadarabot, vele együtt a fehérneműt is. Ott fekszem alatta, immár teljesen meztelen. Láthatólag, alig tudja visszafogni magát. Lassan végigsimít a belső combomon. Szemeivel követi a mozdulatát.

-Gyönyörű vagy – szólal meg, majd megcsókol ott, ahol előbb simogatott.

Testem megfeszül a kellemes érintésre. Fejemet kissé hátrahajtom, úgy nyögök fel. Olyan ez az egész, mint a halál. De ha ilyen gyönyörű, akkor nem akarok tovább élni!

-Régóta vágytam már erre. Elképzeltelek nap, mint nap, amint a forró, meztelen tested megfeszül alattam – folytatja.

-Én is erre vágytam. Azóta, mióta újra megpillantottalak a teremben.

Az ajkamhoz hajolt, és lágyan megcsókolt. Hevesen mozgó ujjakat érzek magamban, amik nem máshoz tartoznak, mint Symour-hoz. Izmos vállát magamhoz szorítom. Teste forró, izzadt. Akárcsak az enyém. Már rég elveszítettük a kontrollt. A határnál vagyok, amikor valami keményet érzek a combomnak dörgölődni. A férfi láthatólag nehezen tudja türtőztetni magát, de megteszi, csak a kedvemért, mert nem akar mindent elkapkodni, azt akarja, hogy én is élvezzem. Leveszem róla a boxer alsót, így napfényre kerül a duzzadt férfiassága. Ujjait kihúzza belőlem, felhúzza nemi szervére az óvszert, majd fölém hajol. Megérintem az arcát, másik kezemmel pedig a nyakát ölelem. Megcsókol. Újra. Édes ajkát érzem az enyémen. Eltudnék így élni. A csókjaival táplálkoznék. Érzem, ahogy óvatosan behatol, majd elkezd ritmusosan mozogni bennem. Testem átveszi a lüktető ritmust, ami egyre gyorsabb lesz, és egyre mélyebbre hatol. Halk nyögésekkel élvezzük az együttlétet. Már a határokat is átléptük. Érzem, ahogy Symour teste megremeg fölöttem, de addig csinálja, amíg bírja. Nem akar megfosztani a gyönyörtől. Testem a fellegekben jár. Elértük a legmélyebb pontot, ahol valaha ember járhat. Testünk egyszerre sikít fel, feszül meg. Fejemet hátra hajtom gyönyörű kínomban. A férfi a nyelvével a nyakamat kényezteti.

Érzem, ahogy testének minden izma ellazul. Majd érzem, mikor már nincs bennem. Fölém mászik, megfogja az egyik karomat, majd a mellhasára teszi.

-Szeretlek, Honey! Ameddig csak élek szeretni foglak! - mondja, majd egy eddig még soha nem látott kedves mosoly hagyja el az ajkait.

-Én is szeretlek, Symour! - majd megcsókolom.

Lefekszik mellém, karjai közé húz, fejemet a mellhasába temetem, úgy alszunk el, egy időre... 

 

35. fejezet

 A fejem szörnyen fáj, mikor kinyitom a szemeimet. Most az egyszer azt kívánom, bárcsak több ideig aludtam volna. Egy sötét, száraz helyen ébredek. Kezeimmel hátrakötözve ülök a hűvös padlón. Hihetetlen, hogy akarat nélkül ilyenbe keveredtem, mikor teljesen ártatlanul jártam, keltem a városban. A bezártság ellenére nem nagyon zavartatom magam. Előbb, utóbb úgyis jön valaki, elvégre csak nem véletlenül kerültem ide. Elméletem beteljesült, valaki kinyitja a nyikorgó ajtót, és belép a helyiségbe. Az alak minden bizonnyal férfi, kb. 180 cm magas. Az arcát nem látom, az azt eltakaró maszk miatt.

-Jó napot önnek is! - mondom, némi flegma arckifejezéssel.

A férfi megáll előttem, lehajol, majd a jobb tenyerével kissé megszorítja az állkapocscsontomat.

-Ne fészkelődj annyit, és akkor nem fog bajod esni!

-Észben fogom tartani!

-Helyes!

Az ipse leveszi rólam a kezét, majd a velem szemben levő falhoz támaszkodik, ölbe tett kezekkel.

-Elárulná, hogy mi a francot keresek itt? - mondom követelőzően a fickónak.

-Mindent a maga idejében, kicsim! Mindent a maga idejében!

-És mikor jön el az a bizonyos „maga idejében”?

-Hát, ha ennyire türelmetlen vagy, nem bánom. Úgy tudom, te elég jó zsaru vagy, és jó kapcsolataid vannak bizonyos területeken. Így hát segíteni fogsz a tervünkben.

-Hogyne!?

-Szóval, te leszel a segítőnk, aki elfogja intézni, hogy anyagot dobjunk a piacra.

-Azt akarod, hogy falazzak nektek, és ti szabadon árusítjátok a kábítószert?

-Úgy valahogy. Örülök, hogy felfogtad.

-Tudja, a tarkómra mért csapástól még mindig fáj a fejem. Lenne itt valami, és mi van, ha én nem egyezek bele?

-Erre is van tervünk. Ha nem tennéd azt, amit mondunk, lemészároljuk a szeretteidet. Tom öcsédet, Lucy barátnődet, a két kollegádat, Matthew-ot és Cyd-et, a szerelmedet, Symour-t. Gondolkozz el rajta! Gondolom, te sem akarod a fejüket találni reggel az ágyadon.

-Lemészároljuk? Tehát többen vagytok?

-Rengetegen.

-Ez felettébb megnyugtató. És engem mikor fogtok lemészárolni?

-Nem áll szándékunkban, egyenlőre.

-Tehát, ha nem vagyok hajlandó engedelmeskedni nektek, készíttethetem a szeretteim sírját. Úgy látszik, ön nem tudja, hol a határ.

A nyomott levegőnek köszönhetően megszédülök, kész szerencse, hogy a földön vagyok, így ennél lejjebb nem süllyedhetek. Nem elég, hogy fogva tartanak, és még egy korty vizet sem adnak, arra kérnek, legyek egy kábítószer banda falazója, vagy ha nem, lemészárolják a szeretteimet, a barátaimat, az öcsémet és Symour-t is. Meg aztán, mi az, hogy falazzak? Nem vagyok én kőműves. Tudtommal nem ezt a szakmát tanultam éveken át középiskolában. És még csak meg sem mutatják, hogy keverjem ki az anyagot, ami megköti a téglákat. Ilyen az én életem. Mindig benne vagyok valamiben.

-Három napod van, hogy eldöntsd, melyik oldalon állsz! Őket úgy sem tudod épp eléggé biztonságban tartani, előbb vagy utóbb úgyis megtaláljuk, és golyót eresztünk mindenkibe!

Most ugrott be minden. Bizonyára ők lőttek rá nem is olyan rég az öcsémre, ők próbáltak ránk lőni, mikor Symourral az erdőben jártam, és bizonyára azon az éjszaka ők lövöldöztek, mikor egyedül mentem ki a bejelentésre. Minden bizonnyal tudták, hogy nem lesz velem senki, és akkor akartak elkapni, csak nem jött össze.

-Épp akartam kérdezni, amikor az öcsémre lőttek, véletlen ment a karjába a golyó, vagy olyan béna lövészek vannak, hogy célozni sem tudnak normálisan?

-Túl nagy a szád! Vagy engedelmeskedsz, vagy megnézheted, ahogy a családodat lemészároljuk! Három nap múlva várjuk a választ, ha elmered mondani valakinek a tervünk, szintén látogathatod majd a szeretteidet a temetőben – mondja a férfi.

Hirtelen valami belenyilall a fejembe, újból leütöttek. És a világ újból elhomályosul előttem.

34. fejezet

      A pulton támaszkodom, és magam elé bámulok, miközben a narancslevet alighanem kilöttyintem, mialatt a pohárral játszadozom. Lucy szokás szerint el van foglalva, oly annyira, hogy szinte ideje nem jut rám, csak néha pillant felém, hogy élek-e még. Az elmúlt napok eseményein gondolkodom, leginkább Symour-on. Bármennyire is fog fájni, szakítanom kell vele, nem bírom elviselni, hogy ennyire aggódik értem. Habár tudtuk, hogy ez lesz. Egy olyas valami a szakmám, ahol nem lehet az ember épp eléggé óvatos, és ha ehhez hozzácsapjuk az egyéni tulajdonságomat, miszerint én mindig keresem a bajt, akkor az is csodának számít, hogy még élek. A lehető legegyszerűbb megoldást kell tennem, ami nem vezet máshoz, mint hogy elhagyjam a várost, újra, mint rég. Tudom, hogy hülyeség, de csak így tarthatom biztonságban, és magamtól távol a férfit, akit szeretek.

-Szóval, elárulod, mi történt veled? - kérdezi a szőke nő, miután egy pillanatra megszabadult a vendégektől.

-A szokásos, semmi.

-Hát persze. Tudhattam volna, kislánykorunk óta mindig ezt mondod mindenre.

Egykedvűen megrántom a vállam. A nő visszatér a munkájához, amit alig pár másodperce hagyott ott. Hátamat átdöfi egy férfi szempár tekintete. Konkrétan idegesít a pasas, még inkább az aurája, ami ketté szeli a termet. Szívem szerint odamennék hozzá, és felképelném, hogy mi a francot néz már ennyire, de ehelyett csak türelmesen várok. Próbálom álcázni, hogy nem vettem észre, amint engem bámul. Tovább szürcsölöm a narancslevet, majd a pohár alá csúsztatom a pénzt, és indulni készülök. Utolsó pillantást vetek a helyre, ahonnan a fickót érzékeltem, nincs ott senki. Valószínű, rögtön előttem lépett le. Ilyen az én szerencsém.

      Egy kis utcán kell végigmennem, ahhoz, hogy eljussak az edzőterembe. Félúton a zsebembe nyúlok, azzal a szándékkal, hogy szólok a csapatnak, mikor legyen egész pontosan a találkozó. A légkör félelmetes. Egyszerre száraz, és nedves, szinte idegesítő. Nappal is félelmetes ez a hely, nem hogy éjszaka. Az utca szélén kisebb szemétkupacok hevernek. Az egyik felől szokatlan hangot észlelek, majd a következő pillanatban egy macska ugrik elő, és elszalad, tudomást sem véve rólam. Persze, hogy az ilyenek miatt csinálja össze magát az ember.

      Még egy aurát érzékelek, közvetlen mögöttem. Igyekszem megfordulni, de már késő. Valami keményet érzek a tarkómnak ütődni, majd elhomályosul előttem a világ.

33. fejezet

      Csöngetést hallok. Gyanakodva pillantok az ajtó felé, majd előkapok a konyhaszekrény egyik fiókjából egy nagyobb kést. Symour hideg vérrel áll mellettem, és nézi az események sorait. Megragadom a kilincset, majd nagy lendülettel kinyitom az ajtót, ami a falhoz csapódik, fegyveremet pedig a küszöbön álló emberek torkához szegezem. Megdöbbent arckifejezéssel nézek a két vendégre, mikor megállapítom, hogy kik ők, Matthew és Cyd.

-Minden vendégeddel ilyen kedvesen bánsz? Vagy ez csak nekünk szántad? - kérdezi a megrémült Cyd.

-Lépjetek beljebb! - mondom, majd a karomat a testem mellé engedem, a késsel együtt.

A Symour, Matt, Cyd bemutatkozás után a szobába vonulunk, ahol ledobom magam az ágyra törökülésbe, és teát kortyolgatok.

-Sebeid hogy vannak? - kérdezi Matthew, a kötéseket kémlelve.

-Baromira fáj, de türhető.

-Többé ilyet ne csinálj! - utasít Cyd – Elősször is, eltűntél, szó nélkül. Nem tudom, hogy jutott az eszedbe az a hülye ötlet, hogy egyedül mész ki. Ezért vagyunk csoportban, hogy együtt dolgozzunk! Másodszor, egész éjszaka érted aggódtunk, hogy mi lehet veled. Harmadszor, van fogalmad róla, mennyire megrémültünk, mikor hajnalban beállítottál? Látnod kellett volna magadat! Nem volt rajtad olyan felület, ami ne lett volna sebes, véres, lila, etc.

-Hogy sikerült a randi? - kérdezem terelés ként.

-Nagyon jól! - vágja rá a két srác, szinte egyszerre.

-Nos, ennek örülök. Szükségem lenne Vivi segítségére. Jár szablyavívásra, tehát edzett. Segítenie kell, hogy én is az legyek.

-Miért, most nem vagy az? - teszi fel a kérdést, unott hangon Matt.

-Nézz rám! Egy kis karcolástól két napig itt döglöttem.

-Ne haragudj, de az nem kis karcolás volt! És nem is egy! Úgy vélem nem vagy tisztában vele, hogy néztél ki – mondja emelt hangnemben Symour.

Fejemet lehorgasztom, majd a hófehér paplant bámulom, ami a fenekem alatt terül el.

-Szó sem lehet róla, hogy ti ketten edzetek! Bajotok eshet! - mondja Matthew – Épp ezért, mi is segítünk!

A férfi egy mosolyt dob felém, majd a mellette ülő Cyd is, legvégül Symour magához ölel. Nem vagyok egyedül. Mi ezentúl elválaszthatatlanok vagyunk. Egy kérdés van már csupán hátra, az erdős jelenetek, a lövöldözések.

-Már csak egy valami van hátra. Az erdő. Véleményem szerint van ott valami. Először is, az öcsémet, Tomot meglőtték ott. Másodszor, amikor én és Symour kint voltunk, megpróbáltak ránk lőni. Harmadszor, amikor valamelyik este kint voltam, hallottam két férfi hangját, amint azt ecsetelik, hogy megérkeztem e. Tehát, nem volt semmi baj, megtévesztettek, és tudták, hogy kifogok menni. Az ipsének fegyvereik is vannak, talán nem is kevés.

-Tehát, van ott valaki, vagy valakik, akik terveznek valamit, vagy talán már a fejükben van a gondolat menete is – szögezte le Matt.

-Igen. Mellesleg, a héten kaptam egy levelet. Csak annyi állt benne, „Látlak”. Az esett ugyan ezzel a szöveggel megismétlődött Symournál is.

-Van gyanúsítottad? - kérdezi ártatlanul Cyd.

-Nincs. Egyenlőre nincs. Épp ez a baj. Az üggyel nem tudunk előrébb haladni, mivel még nem sok minden történt. Gondoltam arra, hogy esetleg olyan pech-es vagyok, hogy véletlenül pont az erdőben akarnak mindig megtámadni, de a tegnapelőtti ügy után elhessegettem a gondolatot, és jobban átgondoltam mindent. Sajnos egyenlőre nem tudunk mit tenni, csak várni... 

 

32. fejezet

     Ízületeim fájdalmaimra ébredek. A kín rettenetesen gyorsan jut el az agyamig, ami dekódolja az egész testem üzenetét. A karom még mindig fáj, de már nincs benne a golyó, 10 grammal kevesebb. Őszintén, nem tudom, hány óra van, nem tudom, hogy hogy kerültem az ágyamba. Egy valamit tudok, nem szeretnék még egyszer a tegnapi estéhez hasonló szituációt átélni. A testem még mindig véres, valamennyire, mivel a sebek, amint megmozdulok felszakadnak.

      Kinyitom a szoba ajtaját. Meglepetésemre Életem Férfija közeledik felém egy pohár vízzel a kezében. Álom lenne, vagy valóság? Nem tudom hova tenni a jelenetet. Megdöbbenve állok az ajtó küszöbén a férfit fürkészve. Talán szerencse, hogy nem látok bele a gondolataiba. Mérges, mert meg van rá az oka. Először is, hogy megígértem, vigyázok magamra, és az ígéretemet sehogy sem tartottam be, talán csak egy-két napig. Másodszor, bizonyára tudja, hogy magam döntöttem el, hogy egyedül megyek ki a helyre. Ez nagy felelőtlenség volt. Másrészről pedig Symour biztosan aggódhatott miattam. Ezúttal tényleg sikerült teljesen beletaposnom egy ember lelkébe, akaratomon kívül, és pocsék érzés. Ennek az egésznek talán nem lesz semmi jövője, gondoljunk csak bele! Zsaru vagyok, akaratom ellenére bajba kerülhetek/kerülök. Nem tudok eléggé óvatos lenni, hogy ne támadjon rám valaki, akár ököllel, akár fegyverrel. Nem ülhet Symour örökké ölbe tett kézzel a fotelben, és várja, hogy felépüljek. Az aggodalom elvinné valamerre. Ilyenkor kívánom azt, bár ne lennék zsaru. Nem kellene a nap 24 órájában az életemet kockára tennem, és várni, mikor veszi el valaki egy golyó által az életemet.

      Szó nélkül elhaladok a férfi mellett. Rá sem nézek. Benyitok a fürdőbe, majd lemosom a sebeimet. Új külsőmet szemlélem a tükörben, elképedek, mikor meglátom a sebzett arcomat. Ha ennyitől így kikészültem, akkor mi lesz legközelebb? Rá kell állnom a komoly edzésre, és már tudom is, hogy kitől fogok segítséget kérni, Vivientől. Szablyával rám támad, én meg puszta kézzel próbálok majd küzdeni ellene, ezen kívül az a kard keményet üt, így szokom a helyzetet. Visszatérek a szobába.

Symour az erkély párkányán támaszkodik, és egy cigarettát szív. Nála ez a tevékenység nagyon ritka, úgy 100 alkalomból egyszer, ha van. Csak akkor csinálja, ha már teljesen maga alatt van, lelkileg, idegileg, érzelmileg.

-Sajnálom – mondom alig hallhatóan, majd ledobom magam az ágyra, és megpróbálok lazítani.

-Mégis hogy jutott eszedbe ilyen őrültséget csinálni?! - mondja, amint belép a szobába, immáron cigaretta nélkül.

Nem válaszolok, hagyom, hogy tépelődjön rajta még egy darabig. Hogy hogyan jutott eszembe? Passz. Ilyen a természetem. Nem volt a közelben Matt és Cyd, így magam vágtam neki a feladatnak, mi nem várhatunk türelmesen. Nem gondoltam, hogy a csávó, aki felhívta a rendőrséget rám fog lőni, minthogy azt sem, hogy belesek a szakadékba, és félhullaként térek vissza. Egyébként, az egészből csak egy-két képkocka maradt meg emlékül, semmi több. Igazság szerint, nem is azon tépelődöm, hogy mi történt, hanem azon, hogy hogyan viselhetem ilyen nehezen az eseményeket. Nekem most két lábon kellene állnom, ehelyett Symour életét nehezítem.

-Megszabadna tudnom, hogy hogyan kerültem ide? - kérdezem fölényesen

A férfi kifújja magát, látva, hogy reménytelen eset vagyok: - A kollégáid hoztak haza. Én épp hozzád jöttem, mikor ők behoztak a házba. Elképedtem, mikor megláttam a véres tetemedet. Persze a két férfi nyugtatni próbált, hogy te ennél szívósabb vagy, felesleges aggódnom. A sebeidet többször is lefertőtlenítettem. Több órán át aludtál, mozdulatlanul. Fogalmad sincs, hogy mit éltem át!

      Az előttem ülő férfi zokogni kezd, akár egy kisgyermek. Utálom az ilyet. Hogy egy férfi zokogjon, egy nőnek, vagy akár, hogy egy nő zokogjon egy férfinak, hogy lehet odáig süllyedni? Valahogyan biztos le lehet. Talán majd egy nap én is azon a szinten leszek, addig meg csöpögős szituációnak fogom tartani az egészet. Bármennyire is negatív gondolataim vannak az egészről, magamhoz ölelem a férfit.

Baromira szeretem, de mégis, minél hamarabb el kell távolodnom tőle, olyan messzire, amennyire csak tudok!

31. fejezet

      A szék támlájának vetem magamat, majd relaxálni próbálok, egészen addig, amíg meg nem szólal az asztalomon heverő telefon. Két percre próbálnék lazítani, és ilyenkor sem hagynak békén.

-Cyd! - kiabálok, de a férfi nem reagál semmit, mivel nincs is az irodában.

Újra a férfi után üvöltözöm, de nem történik semmi, és a telefon egyre csak csöng.

Nem fogom felvenni! Ezúttal biztos nem!

A kütyü pedig egy pillanatra sem hallgat el.

A POKOLBA!!!

      Felkapom a kagylóról a telefont, majd kellő hangnemben beleszólok. A túlsó vonalon egy ijedt férfi hebeg valami olyasmit, hogy fogva tartják, bántalmazni próbálják. Kiszedem belőle a címet, majd lecsapom a készüléket. Szemmel láthatóan a két társam nincs az irodában, és lövésem sincs, hogy merre lehetnek, tehát egyedül megyek ki. Bedobom magam az udvarban álló fekete BMW-be majd már gurulok is a férfi segítségére. Rittig, hogy mindenkinek ilyenkor kell mindig mindent kitalálnia, mikor a fényviszonyok nem megfelelőek. Leparkolom a verdát a helyszíntől, úgy, hogy véletlenül se legyen hallható a kocsiajtó csapódása. A biztonság kedvéért a stukkert az övemre csatolom, majd a fák között osonok, az épület felé.

      Erőszakoskodásnak semmi jele sincs. Meglepő, hogy újra az erdőben találom magam, az erdőben, ahol meglőtték az öcsémet, ránk lőttek Symourral, és legvégül, ahol elkaptam nem régen azt a molesztáló férfit. Az éjszaka igen hosszúnak ígérkezik, különösebb képen a teliholddal. Körbekerülöm a házat, még mindig nem észlelek semmi gyanúsat, egyetlen jármű sincs a közelben. Szétnézek egy közeli tónál. Egy kavicsot dobok a vízbe, minek hatására fodrozódni kezd. Léptet hallok. Előbb csak egyet, majd egyre többet, és egyre közelebb. Sürgősen változtatnom kell a rejtőzködőhelyemen, különben megtalálnak. Csak tudnám, mitől félek. Elvégre engem azért hívtak ide, hogy megvédjek valakit, de már ebben sem vagyok biztos.

-Megérkezett már? - kérdezi egy férfi, pontosan az, aki a telefonba visnyogott, hogy fogva tartják, és bántalmazni próbálják.

-Nem – válaszol rá egy másik hang.

-Legyetek óvatosak vele! A nő nem ma jött le a falvédőről!

      Rettenetesen nyomasztóvá válik a levegő. Befizetnék rá, hogy a két férfi engem vár. Bizony várhatnak egy darabig. Zsebemben levő rádiókészülék elkezd recsegni, mintha muszáj lenne. Pont a legrosszabbkor. Előkapom a készüléket, majd rettentő sebességgel kikapom az akkumulátort, elemeket, és mindent, amivel egy ilyen kütyü működik. Pechem van. A két férfi észrevett valamiféle zajt, de ők sem tudják, hogy pontosan merről érkezett. Nem lőhetek. Azzal felfedném a tartózkodási helyemet. Várok, de nem csinálhatom ezt az idők végéig. Megpróbálok zaj nélkül tovább lépni, de az avar megroppan alattam. A két férfi elkezd felém lövöldözni. Hirtelen valami keményet érzek a bal karomban, ami biztos nem injekcióstű, annál rosszabb. Kitapintom, egy lövedék, ahogy sejtettem. A földre vetem magam, majd mászni kezdek, egészen addig, amíg bele nem esek egy kisebb szakadékba, vagy mibe.

      A fegyverek elhallgatnak. Ha mázlim van, már pedig most az van, akkor nem vettek észre, legalábbis nem vették ki az alakomat. Ha mégis, akkor is azt hihetik, hogy most halott vagyok. A lehető leghamarabb vissza kell jutnom a munkahelyre, mielőtt tényleg meghalok vérveszteségben. Ha fel is másznék, nehéz lenne feltűnés nélkül visszakommandóznom a kocsiig. Felkapaszkodom a sziklákra. Szerencsére nem zuhantam sokat, így valamennyivel könnyebb a dolgom, de még mindig nem eléggé. A kövek persze, hogy felsértik a kezemet, és a bőrömet, ahol nincs ruha. Több órának tűnő szenvedés után újra a szakadék szélén találom magam, ahonnan lezúgtam.

      Átvágom magam a sűrű erdőn, egy eldugott ösvényen, amit már rég benőttek a fák, amik cafatokra tépik a ruhámat, a bőrömmel együtt. Levegőt alig kapok már. Van egy olyan érzésem, hogy a lehető összes vérem elfolyt. Mire a kocsihoz érek, nem vagyok önmagam tudata alatt, mégis, még van erőm beszállni, majd a kapitányságra visszamenni. Életveszélyes játékot űzök az ördöggel. Hajnalodik, azaz nem kis időt töltöttem el az erdőben a vérző sebem vérében fürödve. Alighanem 5 órát. Öt órába telt, mire visszamásztam a szakadék szélére, átvágtam magam az erdőn, egy kerülőúton, minek következtében úgy eltévedtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, és számoljuk hozzá azt, hogy néha meg kellett állnom kifújnom magam. Nem akarok panaszkodni, de a meglőtt karomat már nem érzem, jó régóta, habár a testem többi porcikájával is hasonló a helyzet. Ha Symour most látna...

      Leparkolom a BMW-t, majd nehezen, de felbaktatok a lépcsőkön. Testemet már tetőtől talpig vér, foltok és horzsolás borítja. Benyitok az irodába, ahol Cyd és Matthew van. Kifújom magam, majd elmosolyodom, és a földre zúgok. Az utolsó dolog, amire emlékszem az a sötétség, ami hirtelen beborította a világot. 

 

30. fejezet

      Belenyalok a fagyimba, amit az imént rendeltem. Élvezem a levegőt, a környezetet, az édesség ízét, és persze a két nő társaságát.

-Mondjál már valamit! - kiált fel hirtelen Vivi, egy mérges arckifejezéssel mellékelve – Tőle még elnézem, hogy nem szólal meg, de te igazán mondhatnál valamit!

Gyorsan elő kell ugranom valamivel, vagy különben a nő áldozata leszek. Bizonyára a zsebében hordja készenlétben a vagy egy méteres szablyát. Nála ez az eszköz olyasvalami lehet, mint nálam a gazspray, vagy stukker, mindig kéznél kell lennie, sose tudni, hogy mikor van rá szükség.

Eni megelőz, felteszi a kérdést, hogy hogyan futottam össze a barátnőjével.

-Nos, ma szabadnapos vagyok, és gondoltam, lemegyek edzeni, akkor láttam meg a szablyavívókat, és így történt.

-Összefutott a tanárral is.

-Leslie tanárúrral?

-Azzal.

-Úristen !!! Addig örüljön, amíg én össze nem futok vele! Mocskos disznó!

Elkezdik a csajok kifejteni a tanárral kapcsolatos információkat, tudnivalókat, élményeket, amiket még gimnáziumi éveik alatt tapasztaltak meg. Az elmondottak alapján jobb, hogy nem ismerem azt a férfit. A csávó tényleg nem egy mai kiadású alkat, több ideig feküdt kórházban, műtötték a térdét, nyakát, és talán még olyan porcikákat is, amikről még az emberiség sem tud. Vén csont. Minek jár az ilyen egyáltalán edzésre, aki mozogni alig tud már? Vagy külön indítanak rokkant sérült vívókat is? Ha a világ tele lenne ilyen bűnözőkkel, akkor hawaii-on érezhetném magam.

-Tényleg, mi a helyzet azzal a két rendőr fickóval? A haverjaiddal – érdeklődik Vivi.

-Matthew és Cyd? Még élnek. Elvileg... Említették, hogy majd találkoztok velük.

-Te jobban ismered őket, mint mi. Adsz valami fontos tanácsot?

Egy-két pillanatig gondolkozom Eni szavain, majd becsődöl az agykerekem.

-Csak a szokásos sablonszöveget tudom lejátszani: legyetek önmagatok! Meg persze ne zabáljátok fel őket már az első alkalommal! Röviden, tömören, de akár hosszan is, ennyi.

Keresztbe teszem a lábaimat, hátradőlök, majd a karjaimat a szék karfájára teszem. Hátam mögött az útra pillantok, ahol autók százai haladnak el percről percre. Nem mintha annyira figyeltem volna, de a délután folyamán már ötször haladt el ugyan az a motoros mellettünk, a tekintetét pedig mindig rám szegezte. Gyanakodjak? Vagy ne? Normális emberi ésszel: a csávónak lehet, hogy bejövök. Zsaru agyával gondolkozva: ez már felettébb gyanús.

      Ez a baj ezzel a szakmával, nem tudom hol a határ a normális ember, és a zsaru között...