-Mi a baj, Honey? - kérdezi Cyd.
-Baj? Nincs semmi baj – válaszolom.
-A kisasszony biztos izgalmakra vár – vág bele Matthew.
-Izgalmakra? Hm... Jól jönne most valami akció.
Beszélgetésünket az adóvevő szakítja félbe, miszerint a vonal túlsó felén Luwis beszél.
-Csipet-csapat, lenne egy kis elintézni valótok. A NightCity Apple High School-ba kellene tenni egy apró látogatást. Nem rég érkezett egy beszólás hogy egy lány ott tartózkodik és öngyilkos akar lenni.
-Rendben, máris odamegyünk – válaszol Cyd.
-Nesze neked akció! - mondom unottan, majd neki vágom unottan magam a hátsó ülésnek.
Matthew végignéz rajtam a visszapillantó tükörben. Tekintetéről az sugárzik hogy csalódottnak lát.
Mindegy egy kis Apple High School-i látogatás tán csak nem világvégét jelent. Gyorsan helyére pakoljuk a dolgokat és húzunk is el onnan.
Unottan bámulok ki az ablakon, miközben a fejemet a karommal támasztom.
Lassacskán, azaz elég gyorsan megérkezünk, kiszállok a kocsiból, majd becsapom magam mögött az ajtót. Társaimmal nem törődve, tartok az épület felé. Belépek a zöld fém kapun, majd az udvaron találom magam.
Ismerős felállás. Minden ugyan úgy van, mint akkor. Semmi sem változott. Még a fába vésett szívem sem tűnt el. Félelmetes. Ez szél is. Pont mint akkor. Kell ennél több?
Visszazökkenek az életbe, majd folytatom az utam. Elhaladok a padok mellett. Talán most legelőször, mivel régen rajta mentem keresztül. Hamar a bejárati ajtóhoz érek. Bemegyek, majd a portát veszem legelőször célul.
-Jó napot! A Rendőr Kapitányságról küldtek minket, hogy intézkedjünk egy fiatal lány ügyében, aki az iskola területén tartózkodik – mondom, miközben felmutatom a jelvényt.
-Igen, úgy hallottam hogy a harmadikon tartózkodik a 37-es teremben.
-Köszönöm.
Felvágtatok a már ismert lépcsősoron, amin régen is oly sokszor.
Ez a hely tényleg semmit sem változott.
Megállok egy pillanatra az ajtó előtt, pont mint rég. Kilincsre teszem a kezem, majd résnyire kinyitom az ajtót, miközben kifújom magam. A szemembe belesüt a napnak a fénye. Egyik kezemmel az ajtófélfán támaszkodom, a másikkal a kilincset markolom. Egy pillanatra hátra nézek, mintha csak arra lennék kíváncsi, nem e valaki meglátott. Nem, most sem. Belépek a terembe. A terembe, ahol régen oly sokszor voltam. Most újra élem azt, amit régen.
A terem túlsó felében egy fiatal lányt látok, a falnak nekitámaszkodva. Mintha csak egykori önmagamat látnám. Kibontott kócos haj, farmer, térdre hajtott fej. Valamikor, régen én is itt bujkáltam, csak erről senki sem tudott. Teljesen együtt tudok érezni a lánnyal. Tehát leülök mellé, és hallgatok.
-Miért? Miért vagyok más mint a többi? - szólal meg egyszer lány.
A plafonra meredek, majd egy kisebb sóhaj után megszólalok: - Tudod, másnak lenni, mint a többi, nem mindig egy rossz dolog? Az azt jelenti, hogy te különlegesebb vagy és ők ezt nem tudják elfogadni.
-De én miért? Olyan akarok lenni, mint ők!
-Ne akarj olyan lenni! Ők ostobák. Nézd meg! Kiközösítettek, ahelyett hogy befogadtak volna.
Némi csend veszi kezdetét, csupán pár percig.
-Tudod – folytatom – valamikor én is olyan voltam, mint te.
-Igazán?
-Igen. Én is ide bújtam el, ide ültem le, és itt töltöttem magányos perceimet.
-És mi történt?
-Egy nap kinéztem az ablakon, megláttam egy madarat. Szerencsére volt nálam papír és toll, majd lerajzoltam. Azóta minden délután itt rajzoltam, és tetszett ez a fajta szórakozás. Megszerettem a művészetet. Nem érdekelt hogy nincsenek barátaim. Szünetben is rajzoltam, így nem is tudtam rosszra gondolni. Majd szép lassan, találtam egy barátot. Ő is olyan volt, mint én. De addig is arra gondoltam, hogy én nem akarok olyan lenni mint a többi. És ezzel a tudattal éltem, mosolyogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése