3. fejezet

     Bevágom magam az ajtón, majd gondosan bezárom magam mögött. Ugyan úgy fogad minden, ahogy otthagytam, rend és tisztaság. Lehámozom magamról a ruhákat, majd bevetem magam az ágyba. Öt perc múlva, mintha leütöttek volna, úgy alszom.
    14:12-öt mutat az óra kijelzője, mikor felébredek. Totálisan kialudtam magam, egy cseppet sem vagyok fáradt. Kivetem magam az ágyból, majd a zuhany alá baktatok. Lemosom magamról az un. izzadságot meg minden nem odaillő dolgot, majd egy törölközőbe csavarom magam és visszamegyek a szobába.
-Az idő épp ideális egy kiruccanásra – mondom, magamnak.
Tehát felkapom a kedven farmeromat, egy hozzá illő pólóval, belevágom a legfontosabb dolgaimat egy táskába. Bezárom az ajtót, levágtatok a lépcsőkön, majd ki a szabadba. Egy világ tárul ki előttem, ahogy kilépek az ajtón.
    Végigbaktatok jó néhány utcán, miközben az üzletek kirakatát nézegetem. Megtorpanok az egyik előtt. Az üvegre vetem magam, azaz arra ami az mögött van. Csak azt bámulom.
-Apám, ilyen jó dzsekit még nem láttam – szögezem le magamban.
Totál felvillanyozódva bámulom a ruhadarabot. Elképzelem magam benne. Nem kétséges, a varró is nekem szánta.
-Nem kétséges, jól állna rajtad. Komolyan azt akarod hogy a férfiak hasra vágódjanak előtted? Nehéz lenne a közlekedés, meg egyébként is, nem vagy így is csinos? - szólal meg egy férfi hang mögöttem, majd két kezet érzek a vállamon.
A kirakat ablakára pillantok, legkevésbé várt embert pillantom meg. A kedves társamat, akitől éppen ma reggel búcsúztam el; Matthew-ot.
-Egyébként, civilben sem nézel ki rosszul. Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a farmert. Ez is hozzájárul a specialitásodhoz?
-Pontosan – mondom, majd mintha magával rángatna valami, úgy vontatom el magam a kirakat elől – -Remélem örülsz, hogy láthatsz ruha nélkül, azaz rendőrruha nélkül, azaz civilben.
-Tökéletesen. Látom figyeltél rám ma reggel.
-Hogyne figyeltem volna? Majdnem karamboloztam miattad.
Beszélgetünk, mialatt egy park felé haladunk. Nem kevés őrült emlékeket raktároz ez a hely nekem. Gyerek korunkban sokszor jöttünk ide ki, és csupa hülye dolgokat csináltunk. Istenem, azok az évek, nem fogom egy könnyen elfelejteni őket, pedig mikor volt már. Kilenc-tíz éve.
    A zölden rügyező fák között haladunk el. Kellemes, lágy tavaszi szél fúj. Az irányába tekintek. Egy alak sétál a másik úton. Ismerős léptek, ismerős mozdulat és vállak. A fák árnyékai eltakarják, nem látom pontosan a férfit. Mégis olyan érzésem van, hogy ismerem. Nem is kicsit, mintha hosszabb ideig láttam volna, alighanem minden nap. Ki lehet mégis az a férfi? Nem olyan, mint a többi. Már csak a belőle sugárzó energiából le lehet szűrni.
Eltűnik látókörömből a férfi. Jobbra-balra hajolgatok, hátha újra megpillantom, de nem sikerül. Helyette nekimegyek Matthe-nak, aki megtorpan hirtelen.
-Minden rendben van, Honey? - kérdezi.
-Ja, persze, minden rendben – válaszolom unottan, majd tekintetem visszatér az eredetibe.
Némi idő múlva elszáguld mellettünk egy 13-14 éves lány. Emlékeztet a régi énemre, miszerint gyermekkoromban én is mindig a parkban kerékpároztam, senkivel és semmivel sem törődve. Akkor minden más volt. Nagyon más.
-Honey, te, hogy-hogy NightCity-be jöttél dolgozni? - teszi fel a kérdést Matthew, némi kínos hallgatás után.
-Nos, először is, szerettem volna véglegesen, úgy mond letelepedni egy városba, és hol máshol lenne a legjobb, mint ott, ahol gyermek koromban is éltem?
-Hogy kerültél el innen? - teszi fel az újabb kérdést a srác.
-Nos, 16 éves voltam, mikor egy nap kaptam egy levelet a SeaCity-i Rendészeti Suliból, hogy felvesznek. Akkor ott kevés tanuló volt és régebben felvételiztem oda is. Mondjuk, akkor csak poén képen csináltam az egész herce-hurcát. Az a levél kitűnő alkalom volt egy új élet elkezdéséhez.
-Ezt hogy érted?
-Tudod, valamiért én mindig más voltam, mint a többi. Hiába voltak barátaim, mégis levegő voltam. Szóval... egy esős nap véglegesen leléptem, szó nélkül.
Mély csend ül kettőnk közé, de most nem is akarok semmit mondani. Semmit...