1. fejezet

     Hangosan zakatol a vonat a vizes síneken. Dejavu érzetem van, miszerint egyszer már ültem ugyanezen az ülésen, egy esős napon, csak akkor éppen az ellenkező irányba utaztam. Mindennek már hét éve. Egy igen jó gimnáziumba jártam akkor. Jobban szerettem, mint az általánost, a tanárok is kedvesek voltak, a diákok is. Igaz ott is volt pár barom, akik azon fáradoztak hogy tönkretegyék a többiek életét. Habár tudtam érvényesülni, szerettem a sulit, sokszor mégis olyan érzésem volt, mintha levegő lennék.
Viszont, az a pár év eszembe juttatta, hogy élek. Sikerült életemben másodjára is elkövetnek ugyanazt a hibát, annak ellenére hogy még nyolcadik után megfogadtam, nem lesz ilyen többé, megkedveltem egy tanárt. A jelekből ítélve, ő is kedvelt engem. Sokszor kereste a tekintetemet, megérintett észrevétlenül, odafigyelt rám, és hasonló dolgok történtek még.
Egy átlagos esős tavaszi nap volt, mikor pár dolog megváltozott. Mint ahogy a tanárok szokták, ő is megkérdezte, hogy van-e önként jelentkező. Persze hogy hülye fejemmel akaratlanul is felálltam, ezzel is tudatva, hogy majd én felelek. A tanár rezeletlen arcát fürkésztem, várva, hogy mikor fogja azt mondani, hogy én nem felelhetek. Még szép, hogy nem szólt semmit, csak bólintott. Kicammogtam a nagy zöld táblához, felírtam a képleteket, majd a feladatot is tökéletesen megcsináltam. Az óra unalmasan folytatódott tovább a felelésem után. Persze egyeseknek. Nekem más volt. Volt valami különleges azokban a pillantásokban, abban a szempárban.
Óra után, szokás szerint én maradtam utolsónak. Épp ahogy kimentem volna az ajtón, a tanár utánam szólt: - Becsuknád az ajtót?
- Hogyne – válaszoltam, a szokásos unott hangomon.
- Belülről – szólt ismét.
Meglepődtem erre, de természetesen becsuktam a körülbelül két méteres faajtót belülről. Letettem a táskámat az egyik pad mellé, majd a tanár felé fordultam, aki felállt és az ablakhoz sétált. Elhúzta a fehér függönyt, majd szomorúan kifele nézett, az ablakon. Sosem láttam még addig olyan arckifejezést. Egyszerre sugárzott nyugodtságot és szomorúságot. Perceknek tűnő másodpercekig álltunk ott, szótlanul. De nem érdekelt. Némi idő után közelebb léptem pár centit, ezzel is tudatva a jelenlétemet és a figyelmemet.
Honey, miért csinálod mindig ezt? Rezzenetlen arckifejezéssel élsz, vagy olykor mosolyogsz. De a pókerarcod mögött fájdalmak vannak, mély sebek, melyek nem tudnak begyógyulni. És senkit nem engedsz közel magadhoz. Miért? - mondta.
Időm sem volt válaszolni, közel lépett hozzám, átkarolta a nyakamat majd lágyan megcsókolt. Visszacsókoltam, még ha akkor nem is voltam teljesen tisztában ezzel a fogalommal.
Annál a csóknál több nem történt, és ha rajtam múlik nem is fog. Mivel soha nem fogok már találkozni azzal a tanárral. Nem csak azért mert nem lesz olyan szerencsém, hanem mert nem akarom. Minek? Bizonyára már nem emlékszik rám. És a lelépésem után biztos nem akar már szóba állni sem velem.
Arra a napra három hétre kaptam egy levelet, miszerint a SeaCity-i Rendészeti Gimnáziumban folytathatom tanulmányaimat. Régóta vártam már erre az üzenetre, és végre megérkezett. Tudtam jól hogy mikkel jár ez, el kell hagynom a várost. Nem láthatom őt soha többé. De így elfelejthettem. Új életet kezdhettem. Szóval egy szintén esős napon eltűntem, kiléptem az életéből örökre. Felültem a vonatra és vissza sem néztem. Egészen idáig.
Még mindig emlékszem az utolsó órámra ami vele volt. A szokásos arckifejezésével tartotta meg a tanórát, mosolyogva végignézett rajtam. Persze én viszonoztam a tekintetet, de akkor már tudtam, hogy hogy fog alakulni a sors.
Hét évig tanultam a Rendészeti Sulin, és most úgy döntöttem, hogy hazaköltözök és itthon folytatom a szolgálatomat. Elvégre idióták belepik a Föld minden egyes négyzetméterét.
    Így most itt ülök azon a vonaton, amellyel valamikor elutaztam, és kiléptem az életből, hét évre. De most vajon mi lesz? Folytatom tovább, ott ahol régen abbahagytam, vagy teljesen újat kezdek? Lényeg, hogy egy barom miatt sem szabad elveszíteni a fejemet. Sem munkában, sem szerelemben.
A vonat lassacskán a megállóba érkezik. Felkapom a hátizsákomat az egyik vállamra, majd kilépek a fülkéből és az ajtóhoz megyek, onnan nézem tovább a tájat. Annyira elbambulok, hogy kapaszkodni is elfelejtek, így mikor megáll a vonat hátraesek. Legnagyobb meglepetésemre valaki hátulról elkap, mielőtt földet érnék.
-Kisasszony, vigyázzon jobban magára! - mondja.
-K-köszönöm szépen! - hebegem, majd csak annyira futja az időm, hogy egy pillanatra hátranézzek, mielőtt kilépek az ajtón, le a lépcsőn.
Kár hogy nem láttam az ipsét teljesen, napszemüveg volt rajta és az árnyék is takarta. Viszont....
Beugrik valami. A kép amit az imént láttam, annyira ismerős. Mintha már láttam volna valahol. És a hangját is már hallottam. Csak nem tudom, hogy hol és mikor. Mindegy.

Megrázom a fejemet, visszazökkenek az életbe.