-Köszönöm – mondja, majd az arcomra nyom egy puszit és mosollyal az arcán távozik a teremből.
Némi ideig a földön maradok és filózom. Régen mindig itt hallgattam a rockot, akár szomorú voltam, akár boldog. De az már rég volt.
Elmosolyodom, majd felállok. Megint az ablakkal szemben találom magam, mint régen. Bámulok az üvegen túlra, a kitáruló világra. Hogy mit látok? Életet. Embereket. Ahány ember, annyiféle élet. És ezúttal is ízelítőt látok alighanem a világ összes érzéséből. Na és persze a természetből, a zöld levelekkel pompázó fából, gondos parkból, ami a suli előtt terül el.
Akarat nélkül is megenyhül a szívem és elmosolyodom. Főleg mikor a jól ismert fekete madár száll az ablakpárkányon kívülre és elkezd énekelni. Ugyan úgy mint régen. Ennél nagyobb örömöt most nem tudna semmi sem okozni.
-Nem láttam még Kathy-t ennyire boldognak. Gratulálok kisasszony... - szólal valaki mögöttem, akit bizonyára nem vettem észre, mikor belépett a terembe.
Hirtelen megfordulok és meglepett szemekkel nézek a férfire, aki szintén úgy érez, mint én. Régen ilyenkor elakadt volna a szavam és mozdulni sem tudtam volna. De ma, csupán büszkén állok előtte. Szemeimet fürkészi, jobban, mint valaha. Szava, lélegzete elakad. Most érzem életemben először, hogy egy férfi úgy néz rám mint egy nőre, aki más mint a többi.
Honey … Hanney? - nyögi ki végül a férfi lassan szótagolva a nevemet, mivel azt sugározza, hogy még mindig nem hisz a szemeinek, vagy talán nem is akar.
Minden esetre én még mindig nyugodtan és talpraesetten állok előtte. Válasz helyett csupán elmosolyodom. A férfi pedig még mindig hallgat. Érdekes, én már nem tudok ilyen állapotba jönni, talán mert most már tényleg felnőttem. Tudom amit tudok, nem akarok többé szeretni, soha senkit.
Megszólal az adóvevő, soha jobbkor. A vonal túlsó felén Matthew szólal meg.
-Honey, nem akarlak sürgetni, de ideje lenne mennünk!
-Rendben, máris megyek – válaszolom, majd a tanár felé fordulok – Nos, nagyon örültem a találkozásnak, Symour Ratthew... - mondom.
Mikor elhaladok a férfi mellett, az idő végtelenül lelassul, jobban mint valaha az életemben. Ismerős ez az érzés, mikor háttal vagyok neki, és ő is nekem, én csak haladok tovább, nem törődöm semmivel, és ő.... Hirtelen megfordul és utánam néz, szomorú szemekkel. Majd lassan eltűnök a lépcső mögött. Igen, most is ez történik, hiába nem nézek vissza, tudom. Túl jól ismerem már ezt a férfit, ahhoz hogy ne tudnám. Főleg most. Ő tudja, mit csinál, de én nem fogom magamhoz közel engedni. Többé nem. Nem esek bele még egyszer abba a hibába. És soha többé nem leszek szerelmes.
Kiérek a kocsihoz, amiben a társaim ülnek, rám várva. Kinyitom az ajtót, majd bedobom magam a hátsó ülésre.
-Épp ideje volt – szólal meg Cyd.
Nem válaszolok semmit, csak némán ülök.
-Hova menjünk? - kérdezi meg Matthew, némi hallgatás után.
-Nekem mindegy. Csak el innen – válaszolom pár másodperces gondolkodás és egy mély sóhaj után.
Matthew szokás szerint elmosolyodik. Csak tudnám min?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése