16. fejezet

      Hazafelé baktatok. A jelentést sikerült a munkahelyen megírni. A parkon keresztül tartok hazafelé. Leülök a színpad előtti padok egyikére, felteszem a karjaimat a háttámlára, majd megpróbálok lazítani. Friss levegőt szívok be. Egy esőcsepp esik a fejemre, majd egyre több és több. A szürke felhős égre szegezem a tekintetem. Soha jobbkor, legalább kellő képen lehűti a fejemet. Testem izmaiba beleüt a fájdalom, leginkább ott, ahol a délután folyamán akció közben megütöttem magam.

-Komolyan ezt akarod? - kérdezi egy hang, úgy pár centire előttem.

Kissé meglepődöm, lábaimat keresztbe teszem, majd karjaimmal megtámasztom a testemet az ülőkén. Válasz helyett csak komoly pillantásomat szegezem a férfire. Ő szintén vizes. Testének majdnem minden izomzata kivehető az átázott ruháktól, pontosan az átázott fekete pólótól és farmertól. A hajáról meg jobb, ha nem beszélünk. Külön fejezetet lehetne róla mondani. Mondjuk egy szóval: vizes.

-Miért? Hol van a probléma? - teszem fel a kérdést.

-Hogy hol? Nem látod magad?

-Sajnálom, de nem.

-Mindenhol csupa seb vagy, véraláfutás, kék-lila folt és vér.

-Akkor felesleges csodálkoznom, hogy miért fáj mindenem – teszem a megjegyzést kisebb mosollyal az arcomon.

A férfi csak komoly tekintettel néz rám.

-Gyere! - mondja elindul egy irányba.

-Minek? - teszem fel a kérdést.

-Ez milyen kérdés? Azért mert azt mondtam! - kapom az erőszakos választ, miből leszűrhető, ha nem engedelmeskedem, akkor képes magával rángatni, vagy esetleg elrabolni.

-Utálom, ha parancsolgatnak – szólalok meg gúnyos arckifejezéssel, de a férfi ezt már nem hallja. Vagy csak nem akarja hallani.

Tudom, hogy később még megfogom bánni, de követem a férfit. A nyomában vagyok. Azaz, szinte csak taposom a nyomát, én sosem leszek olyan, mint ő. Nem szólunk egymáshoz. Piszkosul fáj mindenem, de azért simán feltudom venni a csávó tempóját. Hozzá vagyok szokva a testi fájdalmakhoz. Túl jól.

Az idő végtelenül lelassul, miközben átszeljük a parkot. Lábnyomainkat elmossa az eső, az emlékeimet meg majd elfújja a szél. Vagy talán nem. Mintha már átéltem volna ezt a pillanatot, vagy csak valami hasonlót. Mikor ugyanígy követtem valakit, mögötte jártam, de csak a lábnyomait tapostam, semmi több. Azóta rengeteg év eltelt, de az érzés ugyanúgy megmaradt. És meg is fog. Ráadásul az eső csak hab a tortára. Édes hab. Nem tudok mit csinálni. Megpróbálom távol tartani magamtól a férfit, de nem tudom teljesen elkerülni, sem elfelejteni. Esetleg, ha úgy fogom fel, hogy minden csak most kezdődik... Talán...

„Az életben az a legfontosabb, hogy tudjunk felejteni. Hogy ne rágódjunk a múlton túl sokat. Hogy képesek legyünk átlépni a minden pillanatban megdöglő jelenen, akár egy lótetemen, és akkor lehet előre masírozni”

„Mindig nehéz megállapítani, hol a határ emlékezés és felejtés között”