17. fejezet

-Te semmit sem változtál – mondja a férfi, miközben a karomon levő sebet fertőtleníti.

Némán és mozdulatlanul ülök. Mégis csak hagyni kellett volna azt a rohadt sebet, most még jobban fáj.

-Mi történt veled? - próbálkozik tovább a férfi, csak hogy halhassa a hangomat.

-Semmi – válaszolom.

-Még mindig rosszul tudsz hazudni! - mondja Symour egy mosollyal mellékelve.

Igen, Symour lakásában vagyunk. Nem tudom, milyen elmebeteg gondolat vezetett ide, de itt vagyok. Habár sok választásom nem nagyon volt.

Nagy levegőt veszek, majd nekifutamodom.

-Délután volt egy kisebb incidensünk egy helyen. Két férfi fogva tartott egy nőt és két kisgyermekét. Mikor a filkók már késsel fenyegetőztek, nem bírtam megállni, berontottunk. A fickóra vetettem magam, akkor kaptam a kés által a sebeket. A többi meg a bunyózásban született, többnyire, mikor gyomron rúgott és az asztalra dobott.

-Most nem mondod komolyan! - teszi meg a megjegyzést a férfi aggódóan.

Válasz helyett csak komoly tekintetemet a tanárra szegezem és belenézek a szemébe. Ebből simán leszűri, hogy nem ugratom.

A férfi kimegy egy kis időre a szobából, majd visszatér pár perc múlva. Egy csontszáraz farmerban, felülről meg persze hogy nincs semmi, csak a nyakában egy törölköző. Egy másikat a fejemre terít, majd tovább kezeli a sebeket, szótlanul.

Igazán, nem igaz, hogy nem tudott volna felkapni valami pólót, vagy inget, vagy akár a szomszéd néni otthonkáját, csak valamit. Meztelen felsőtestén néha legördül egy-egy esőcsepp itt-ott.

      Nem bírom az érintését, legszívesebben egyre távolabb és távolabb lennék tőle. Olyan vagyok, akár egy gyerek, aki tart minden ismeretlen érintéstől, pedig ez nem igaz. Egyszerűen csak nem tudom elviselni. Egyáltalán nem akarom, hogy közel legyen hozzám. Sem most, sem máskor. Talán igaza volt az öcsémnek, félek. Nem tudok már többé szeretni, habár nem mintha eddig valaha tudtam volna. Lehet bármennyi barátom, bárki megölelhet, megcsókolhat, de nem ér semmit, ha nem tudom szeretni, úgy teljes szívből. És én még soha nem szerettem úgy senkit. És nem is fogok. Ez a gondolat már a gimi elején megtámadott engem, mikor „még nem szerettem senkit”, és „már nem fogok szeretni senkit”, köztes állapot meg nem volt. Voltak srácok, akik helyesek voltak, meg kicsit különlegesek, de nem tudtam volna kapcsolatot létesíteni egyikkel sem. A tanár urat is egyszerűen kedveltem, ennyi volt. Ő volt az egyetlen, aki mindig észre vett, még akkor is, mikor a többiek csak elmentek mellettem. Mindig küldött valami apró jelet, egy érintést, pár másodperc bámulást, és általában mindig engem támadott le, hogy kész vagyok- e a feladatokkal. Egyetlen mázlim az volt, hogy szerettem a ...-t.

-Minden rendben van, Honey? - kérdezi a tanár, rám szegezve az igéző barna szemeit.

-Persze – válaszolom.

Eléggé kínos az eset. Mit lehetne ilyenkor mondani? Amúgy sem beszélek sokat.

Tekintetemet jobbra szegezem. Egy óriási tolható üvegajtón jut be a fény a szobába. Magával ragad a látvány, mindig is imádtam az efféle ház béli cuccokat.

A fenébe! Nem hagyhatom, hogy ilyen jelentéktelen apróságok eltereljék a figyelmemet! Symour előtt is volt életem! Ideje, hogy felülkerekedjek a dolgokon!

Elveszem az ágy széléről a ragtapaszokat, majd elhelyezem kellőképpen a sebeken.

-Nos, köszönöm, hogy segített tanár úr, ha majd szükségem lesz önre, mint nővérke szólni fogok – mondom határozott hangon.

-Persze, úgy, mint mindig – válaszolja.

Vállat vonok.

-Honey …

Mondanivalóját a zsebemben levő telefon csörgése zavarja meg. Lendületet veszek, felállok, majd felkapom a kütyüt.