18. fejezet

-MI!? Máris odamegyek! - válaszolom emelt, kétségbeesett hangon.

Az öcsém barátnője hívott fel, miszerint Tom kórházban van. Az utcán volt, mikor valaki rálőtt. A golyó helyét pontosan nem tudta megmondani a nő, csak annyit, hogy a felsőtestét találták el. De ki a franc akarta bántani a tesómat?

-Mi a baj? - kérdezi a mellém álló férfi.

-Tomot meglőtték. Kórházban van.

-Odaviszlek! - ajánlja segítségét Symour.

Lelkes segítségét elfogadom, elvégre vele hamarabb átérek, mint bármelyik másik tömegközlekedő járművel.

Felkap a férfi egy felsőt, majd máris indulunk. Az út ugyan nem tart sokáig, de nem tudok várni, egy percet sem. Tisztára szétfeszít az ideg.

      Megérkezünk a kórházba. Miután Symour leparkolt futásnak eredek az épület felé. Nem érdekel most, hogy mennyire esik, csak hogy beérhessek.

-Tom Hanney-t keresem – mondom, mikor a pulthoz érek.

-Igen, most hozták be, a másodikon van – mondja a nő, és én már mellette sem vagyok.

-Öcsi, csak tarts ki! - gondolom magamban, majd a liftekhez futok.

Megnyomom a gombot, de a készülék nem reagál semmit, a lehető legrosszabbkor. Kezeimet ökölbe szorítom, majd egyszer ráverek a zöld ajtókkal, lehajtott fejjel és kétségbeesetten. A lépcső felé eredek. Kettesével nyargalok végig a soron, ahol maximum csak kettő ember férhetne el egymás mellett. Szerencsémre nem ütközök egy árva lélekbe sem, bizonyára az épület 99%-a a liftet használja, a maradék 1% pedig a takarítónők, akik kénytelenek a lépcsőket is felmosni. Mivel éppen jó kondiban vagyok, nem igazán kottyan meg a lépcsőzés, mikor felérek egy rövidet szusszanok, majd a folyosók felé eredek. Egy pillanatig gondolkozom, hogy innen hova tovább, de végül balra indulok el, majd benyitok jobbra az egyik szobába.

      A szoba makulált tiszta, szinte egyetlen baktérium sincs a levegőben. A terem közepén valamiféle fehér ágyszerű van, ahova bizonyára a betegek szoktak felfeküdni. Balra egy üvegfalú szekrény található, tele orvosi oklevelekkel, érmékkel. A szoba túlsó felében pedig egy asztal, a mögötte ülő dokival.

-Jó napot! Honey Hanney vagyok. Nem rég hozták be az öcsémet, Tomot – mondom.

-Igen-igen. A srác, akit meglőttek – válaszolja, miközben valamiféle papírokat olvas – Menjen jobbra a betegek szobájához!

-Köszönöm! - majd nyargalok is ki.

Jobbra, és a betegek szobája. Egy üvegajtón lépek be, egy nagyobb terembe. A hely valamiféle nappalit akarna idézni, tévével, asztallal, székekkel, minél otthonosabban érezze magát az ember. A képről éppen csak a nővérke hiányzik, habár ezt most nem bánom. Rögtön a legelső szobából egy csinos, szőke nő lép ki, lehet úgy 21-22 éves.

-Szia! Hamar ideértél! - mondja Alice, az öcsém barátnője.

-Siettem, ahogy tudtam – mondom, majd bemegyek a szobába.

A helyiségben hat ágy van, egymástól úgy egy-egy méterrel. A kis ablakok helyett inkább nagy üvegnek nevezhető fal van. Természetesen itt is no baktérium van. Hátborzongatóak az ilyen helyek. A szobában meglehetősen egy lakó sincs, csak az öcsém. Odamegyek hozzá, majd leülök az ágya mellett levő székre.

-Honey! - mondja rekedtes hangon.

-Mi van? - kérdezem kétségbeesetten.

-Honey! Vigyázz a pizza futárokkal és a postásokkal!

-Mi!?

-Csak ugratlak – mondja, egy nevetéssel mellékelve.

-Kutya bajod sincs.

-De hogy nem! Meglőttek! És az csak egy dolog. Ezt bünteti a törvény. Te már csak tudod!

Hol lőttek meg?

-Itt e – majd a srác megmutatja a bal felkarján a kötést – Hihetetlen, hogy az ember már úgy nem tud kimenni az utcára, hogy ne támadják meg. Mexico-ban élünk talán? Vagy legközelebb a 40 rablót küldi rám valaki? Esetleg ninjákat, olyan csillagokat dobálva? Kérem, én csak a barátnőmmel szerettem volna sétálni az erdőben. Esetleg béreljek fel embereket, akik mellettem őrködnek? Egyáltalán a wc-re elmehetek még egyedül? Vagy az meg magába szippant? És ez még nem minden. És mi történt az arcoddal?

-Egy elmebeteget fogtam el, és volt egy kisebb bunyó, akkor állította belém a kést.

-Vonzod a hülyéket – mondja komolyabbnál komolyabb arckifejezéssel – És bent is kell maradnom a kórházban, ez a hab a tortán – folytatja a hisztériát – Tudod te, milyen moslékokat adnak itt? Két nap alatt lefogysz 10 kg-ot. És felkeltenek csak azért hajnalban, hogy megmérjék a lázadat. Ronda undok nővérkék vannak, akik csak arra vágynak az idő minden egyes percében, hogy meghalj és ők eláshassanak. Olyan nők, akik inkább a mesékben lévő gonosz szomszédokra emlékeztetnek, sem mint kedves nővérkékre, akik az amerikai filmben játszanak. Ez kész átverés. És utálom ezt a patyolat tiszta levegőt, ahol egyetlen baktérium sem kering a levegőben, még az emberben is megáll az ürülék az ilyenektől, rosszabb, mint a horror filmek, vagy a meccs közben a reklámok.

-Miért hisztizel?

-Nem hisztizek! Csak tudatlak a tényekkel, hogy amíg te kint poshadsz szolgálatban, vagy esetleg szabadidődben a levegőn, én addig itt rohadok el. Még a penész sem tud megenni engem. Engedélyezik egyáltalán az ilyesmit? Ez már kínzás! Legalább valamiféle TV lenne, híradóval, meccsel, vígjátékkal, nem aludhatok egész nap!

-Tudod, hogy ki lőtt rád?

-Hogy ne!? A hátamon is van szem, még a bokrokon is keresztül látok vele. És meg is éreztem az ipse auráját. Rendkívül sötét színe lehet.

-És van tipped, hogy ki lehetett?

-A szomszéd néni, még 10 éves koromról. Egyszer megettem az almás pitéjét, és így akar bosszút állni. Vagy a mellettünk lakó öreg, akinek mindig megdobáltam a házát tojással, még régen. Sejtelmem sincs.