23. fejezet

     Megérkezem a megbeszélt, azaz az adott időre és az adott helyre. Leállítom a motort, majd leveszem a sisakot és a csengőnek vetem magam. Symour pillanatokon belül megjelenik, és ajtót nyit.

-Szia! Gyere be! - mondja, majd engedelmeskedek az utasításának, és beljebb lépek – Egy pillanat és mehetünk.

A tanár betartotta a szavát, alig pár percen belül már készen is állt. Gondosan bezárta az ajtókat.

      Átlendítem a lábamat a motor ülése felett, majd a bukósisakot a kezembe veszem.

-Te azzal akarsz menni? - kérdezi megijedt hangon Symour.

-Persze – válaszolom, huncut mosollyal az arcomon – Csak nem fél a tanár úr? - kérdezem még inkább gonosz mosollyal mellékelve.

-Nem – kapom a bizonytalan választ, majd a férfi felül mögém és ő is felvesz egy bukósisakot.

-Ne féljen! 100 km/h-nál nem fogok nagyobb sebességgel menni.

-MI!?

      Meghúzom a gázt, majd szélsebesen cikázunk az autók között, a város színeit még élesebbre festve. A férfi amennyire csak tudja a derekamat karolja. Őszintén, most az egyszer nem nagyon zavar Symour félelme. Nem értékeli a száguldást. Megakarom mutatni neki, milyen remek érzés. Jobb kezemmel megtartom a kormányt, amíg a balt a férfi kézfejére teszem egy pillanatra, ezzel is mutatva, hogy nincs mitől félnie.

Egy elhagyatott helyre érkezünk, a városhatárhoz, ahol szinte egy autó sincs, tehát kellő képen kettéhasítom az utat. A visszapillantókban látom, ahogy mögöttem csak úgy porzik az aszfalt.

Megérkezünk az általam kiszemelt helyre. Az erdőbe, ami jelenleg szintén kihalt.

-Tehát ide jöttünk – mondja Symour, majd leszáll a járműről.

-Ahan

Leszállok én is a motorról, majd az ülésre teszem a bukósisakomat.

      A férfi körbenéz, végig vizslatja a fák lombjait, csermelyek ágait, és ameddig ellát a szemeivel. Feltámadt benne egyfajta érzés, amit dejavu-nak hívnak. Én is hasonlóan érzek. Régen, még 15 évesen mindig ide menekültem a világ elől. A természet befogadott. A madarak csak nekem énekeltek. Még a lágy szél is nekem fújt. Épp, mint most. Akkor más volt minden. Ezen a helyen csak én jártam, a játékszereken csak én másztam. Egyedül voltam, és magányos, és szabad.

Most itt áll mellettem az a férfi, akit mindig is szerettem volna. Azaz, régen még nem tudtam. De jobban belegondolva, álmaim férfija sem különb.

Pár barna hajtincs a szemébe lóg, melkhasát egy fekete pulcsi takarja el, combizmait tépett farmer emeli ki, talán túl jól. Jobban belegondolva, nem panaszkodhatok, hogy nem néz ki jól.

De ezt miért csak most veszem észre? Régen eszembe sem jutott volna ilyen. Akkor beértem annyival, hogy több volt, mint egy tanár. Inkább baráthoz hasonlítottam, akire mindig számíthatok.

      Zsebre tett kézzel elindulok az erdő sűrűjébe, és ezzel elérem azt, amit akartam. Symour követ engem. Pár lépés után egy gyönyörű, zöld fűvel fedett tisztásra érünk.

-Sokat jársz erre? - kérdezi végül a férfi.

-Régen nagyon sokszor jöttem ide. Ha szomorú voltam, ha boldog. Itt edzettem.

-Értem.

Symour felém közeledik. Végigsimít a tarkómon, majd ajkait az enyéimre tapasztja. Magával ragad a vágy, azaz csak ragadna. Meglátok valamit, amiről visszaverődik a fény, egyenesen a szemembe.