20. fejezet

      Nagy rendetlenség vár minket, mikor a szobába lépünk. Alighanem egymás hegyén-hátán vannak a papírok, mappák. Felmerül bennem a kérdés, hogy mi történt az alig pár négyzetméternyi területen. Elképedt arccal nézem a tengernyi papírost.

-Csak a TV-újságot kerestem – szólal meg a mellettem álló férfi, miután észreveszi a ledöbbenésemet.

Erre még jobban ledöbbenek. A TV-újságot??? Akarat nélkül is a földre rogyok, majd elkezdek nevetni.

      A férfi csak engem néz, arca egyre inkább vörös lesz. Kis idő után abbahagyom a nevetést. Felállok, majd megérintem Symour paradicsom vörös arcát. A tanár a tekintetemet vizslat-ja, és én is az övét. Lehető legkomolyabb az arckifejezésem. Ezúttal látni akarom a férfi gondolatait is, jobban, mint eddig bárki másét. Érzem Symour szívének minden egyes dobbanását, pontosan 83-at percenként. Az enyém is ugyanannyit ver, az övével egy ütemben.

Tudom, hogy nem a leghelyesebb dolog, amit teszünk, de az a csók amit régen tőle kaptam, nem egy átlagos csók volt. És én őt szerettem, mikor elhagytam a várost, nem tudtam egy ideig beletörődni a hiányába. És én még most is szeretem, jobban, mint régen, jobban, mint bárki mást.

-Vajon, meddig tudnám feszíteni a húrt? - teszem fel magamban a kérdést.

Kezemet lassan a szájához emelem, majd hüvelykujjamat végighúzom lassan az alsó ajkán. Közelebb hajolok hozzá. Ajkunk majdnem összeér, de úgy érzem, itt van a határ, megtorpanok. Ezek után a férfire leszek kíváncsi, hogy hogyan fog reagálni.

Meglepetésemre, közelebb hajol hozzám. Ajkunk összeér és elcsattan életem talán legszebb csókja. Íze, zamata is van. Symour lágy csókja a mennyekbe emel, talán mindig is erre vágytam. A férfi szorosan magához öleli a derekamat. Egy pillanatra elválnak ajkaink egymástól.

-Honey... - mondja a tanár halkan két csók között.

Némi idő után elválunk egymástól. A férfi rám néz egy mosollyal az arcán, ami egyúttal boldog és szomorú is. Symour még szorosabban átölel, majd a vállamra hajtja a fejét.

-Szörnyen hiányoztál – mondja végül.

A ruhámon érzem a könnycseppjeinek a súlyát. Tudni illik, Symour Ratthew nem a sírós fajta, inkább a komolyságáról ismert, épp ezért még sosem láttam szomorúnak.

-Sajnálom – nyögöm ki, miközben átkarolom a férfi vállát – Oh, Symour...

      Észreveszek az egyik kupac papírmappa alatt egy dolgot, ami nem más, mint a TV-újság. Kicsúszok a férfi szorítása közül, azaz csak próbálnék, de annyira fog, hogy miközben a magazinért nyújtózkodom elesek, így a tanárt is magammal rántom. Együtt zuhanunk a szőnyeggel borított padlóra. Symour megpróbál megcsókolni, ámde nem sikerül, mivel az újsággal a fejére csapok. Erre ő csak meglepett arccal néz rám.

-A keresett újság – mondom.

-Ó, hát persze – szólal meg a férfi, majd a papírral együtt kimegy a szobából.

Nekilátok végre a pakolásnak. Bepakolom a mappákat, iratokat megfelelő sorrendben a polcokra. Véletlen szerűen a tekintetemet balra fordítom. Megpillantok a fal és a szekrény között egy gitárt, ami bizonyára már jó ideje ott lehet. Kiveszem szent helyéről, majd végighúzom az ujjamat pár húron. Soha nem játszottam még gitáron, azaz egyetlen egy számot eltudok játszani. Még 15 évesen tanultam az öcsém gitárján, de a tudomány ezután megragadt a szintjén.

Elkezdem játszani a dalt, majd mellé elkezdek énekelni.

„Ugyanúgy szomjazlak én, mint záport a sivatag egy pillantásod után.
Egy kicsit még legyen most úgy, ahogyan nem szabad csak büntess egy éjen át.
Úgy vigyáznék rád,
majd vigyázok rád.”

      Ezt a darabot valahogy akörül tanultam meg, ahogy megismertem Symour-t, habár akkor még nem volt szándékos ez az egész. Az első pár órákon csak úgy tekintettem a férfira, mint egy egyszerű tanárra, akit utálni kell, ha fagy, ha nem. Tipikus tanár vs diák formában, legalábbis csak tanár-diák kötelék legyen. De már az első pillanattól kezdve Symour máshogy tekintett rám, mint a többire. Az csak egy dolog, hogy én voltam a gimis évek első felelője az osztályból, legalábbis nála, de tekintetével mindig engem követett, hogy mire hogy reagálok. Néha idegesítő volt, túlságosan, néha meg egészen zavarba hozott. Egy nap pedig észrevettem rajta valami változást, nem is tudom, hogy mi volt az, csak onnantól kezdve máshogy tekintettem én is rá. Mindig utolsónak mentem ki a teremből, habár egyébként is, mindenhonnan. Nem tudom megmondani, hogy mi, csak éreztem, hogy valami megváltozott. Amikor megcsókolt, éreztem, hogy ott meg kell állni. Féltem, hogy elveszíthetem, túlságosan féltem. Ezért, mikor megérkezett a levél a másik suliból, gondolkozás nélkül elkezdtem csomagolni, tudtam, hogy ez a legjobb megoldás, hogy távol tartsam magam tőle. Ha maradtam volna, nem bírtam volna ki, sem én, sem ő. Amikor visszaérkeztem a városba, távol akartam tartani magam tőle, mert féltem, hogy újra megkedvelem, épp ezért megpróbáltam inkább utálni, mert ezt jobb megoldásnak tartottam. De végső soron nem nagyon jött össze. Nem tudtam ellenállni a vonzásának, főleg mikor elvörösödött, az volt mindennek a teteje.

      Eljátszom az utolsó hangot is, majd lehajtom a fejemet, és mély gondolkozásba esek. Észre sem veszem, amikor Symour mögém oson, csak akkor, mikor szorosan átölel.

Most már mindegy, hogy mit szabad, mit nem, habár ettől még a tanárom marad örökre. De erről vagyok híres, olyan dolgokat csinálok, amik totál őrültek, és ezúttal sem lesz másképp. És ezúttal kifejezetten élvezem, jobban a szokásosnál...