27. fejezet

      Felküzdöm magam a harmadik emeletig, ahol félholtan előkaparom a kulcsokat a zsebemből, majd benyitok a rendezett lakásba. Az ajtó mögött egy boríték hever, bizonyára egy levelet tartalmaz. Tippem sincs, hogy ki a feladó, de nagyra tartom a fáradozását, hogy felküzdötte idáig magát. A csomagot az íróasztalomra dobom, azzal a gondolattal mellékelve, hogy „majd később elolvasom”. Megetetem szeretett kutyámat, aki bizonyára már másfél napja várt, majd veszek egy zuhanyt és ledőlök az ágyban. Fél három múlt, mikor kikecmergek az ágyból. Legelső dolog, amit megtalálok az az ajtó, és mivel nem vagyok szellem, sikeresen nekimegyek. Az ütközéstől persze rögtön felébredek. Átkapom a ruhámat, majd készenlétben vagyok, hogy elhagyjam a házat. Hirtelen, szemem megakad a felbontatlan levélen. Megfogom, ledobom magamat az egyik fotelbe, majd kinyitom. Széthajtom a hófehér A4-es lapot, majd megdöbbenten olvasom a középre gépelt szöveget:

„Látlak!”

Lát? Kicsoda? És hol? Komolyan vannak ilyen pihent elméjű emberek? Küldenek egy levelet, azzal a szöveggel, hogy „Látlak!” ? Örülök neki!Ha tudnám a feladó címét, biztos küldenék neki én is valami szívdöglesztő üzenetet. Mondjuk, „Látsz, de már nem sokáig”, vagy „Gratulálok! És most örülsz?”. A legvégső esetben, ha nagyon megmozdulnának az indulataim, megfenyegetném, hogy „Kinyomom a szemeidet!”. Lát... Fogadni mernék, hogy ezt is csak egy idegesítő kölyök írta, aki nem tud már mivel játszani. Nagyra tartom a fáradozását, hogy sikerült becsúsztatnia. Fogadni mernék, hogy találomra rábökött egy ajtóra, így esett rám a választás. Minden esetre, ez most feldobta a hangulatomat.

      Felkapok egy pár sportcipőt a lábamra. A cipőfűzők különlegesek. Jobb lábamon rózsaszín, a másikon neon zöld. Végigjártam a várost, mire megtaláltam őket. Hihetetlen, hogy manapság mindenki ezért van oda. Én is csak hülyeség képen hordom.

Lassacskán megváltoztathatom a posta címemet. Mondjuk egyszerűen a NightCity-re. Alighanem csak néha megyek haza. Haza. Tényleg. Jó régen nem látogattam már meg a szüleimet. Talán épp itt az ideje.

      Hajlakk szagot érzek, amint belépek az anyum által vezetett fodrászszalonba. Hajtincsek a földön, hajtincsek az asztalon, a hajtincsekben fürdik a szoba. Ledobom magamat az egyik fotelra, ami az ,,ügyfeleknek” van fenntartva, keresztbe teszem a lábaimat, majd elkezdek egy újságot lapozgatni, ami híresebbnél híresebb sztárok frizuráját mutogatja. Egy-két perc és a jelenlegi személy haja is készen, tökéletes állapotban ragyog. Megköszöni, fizet, majd távozik.

-Honey, miért nem szóltál, hogy itt vagy? - kérdezi csípőre tett kézzel, alighanem felháborodva az édesanyám.

-Gondoltam, nem zavarlak meg a munkádban.

-Le akarod vágatni a hajadat?

Kezembe veszek egy tincset, nézegetem, majd megállapítom, hogy az én hajammal semmit nem lehet kezdeni. Így sem, úgy sem áll úgy, ahogy én szeretném. Azért pedig kár lenne levágni. Örülök, hogy ennyire megnőtt.

-Sok a munka a városban? - kérdezi a nő, miközben a fiókokban pakolászik.

-Akad. Hülye az mindig van, ők soha nem fogynak el, sőt. Olyanok, mint a nyulak, szaporodnak. Legokosabb megoldás az lenne, ha puskával le lehetne lőni őket. Csak sajnos a törvény nem engedi meg. Sőt. Lassan már stukkert sem használhatok. És ha megütök egy férfit, elkapom, bilincsbe tolom a drága kezeit, még neki áll feljebb, és elkezd fenyegetőzni, hogy feljelent.

-Értem. Tehát nem könnyű.

-Apám? Hogy van? Hol van?

-Egyik haverjával ment el horgászni.

Meghökkenve nézek anyámra: - Szeret horgászni???

-Valamivel el kell töltenie az idejét.

-Értem. Nos, add át neki üdvözletemet. Rohanok is! Elkapok még egy két rossz fiút.

-Mint ahogy megálmodtad, még mikor kicsi voltál?

-Úgy valahogy. Csak ez most már nem álom, hanem az élet. Így is mondhatnánk: Élem az álmomat!

Elbúcsúzom, majd nekiesek a nagy világnak. Reménykedem, hogy ma még történni fog valami izgalmas.