31. fejezet

      A szék támlájának vetem magamat, majd relaxálni próbálok, egészen addig, amíg meg nem szólal az asztalomon heverő telefon. Két percre próbálnék lazítani, és ilyenkor sem hagynak békén.

-Cyd! - kiabálok, de a férfi nem reagál semmit, mivel nincs is az irodában.

Újra a férfi után üvöltözöm, de nem történik semmi, és a telefon egyre csak csöng.

Nem fogom felvenni! Ezúttal biztos nem!

A kütyü pedig egy pillanatra sem hallgat el.

A POKOLBA!!!

      Felkapom a kagylóról a telefont, majd kellő hangnemben beleszólok. A túlsó vonalon egy ijedt férfi hebeg valami olyasmit, hogy fogva tartják, bántalmazni próbálják. Kiszedem belőle a címet, majd lecsapom a készüléket. Szemmel láthatóan a két társam nincs az irodában, és lövésem sincs, hogy merre lehetnek, tehát egyedül megyek ki. Bedobom magam az udvarban álló fekete BMW-be majd már gurulok is a férfi segítségére. Rittig, hogy mindenkinek ilyenkor kell mindig mindent kitalálnia, mikor a fényviszonyok nem megfelelőek. Leparkolom a verdát a helyszíntől, úgy, hogy véletlenül se legyen hallható a kocsiajtó csapódása. A biztonság kedvéért a stukkert az övemre csatolom, majd a fák között osonok, az épület felé.

      Erőszakoskodásnak semmi jele sincs. Meglepő, hogy újra az erdőben találom magam, az erdőben, ahol meglőtték az öcsémet, ránk lőttek Symourral, és legvégül, ahol elkaptam nem régen azt a molesztáló férfit. Az éjszaka igen hosszúnak ígérkezik, különösebb képen a teliholddal. Körbekerülöm a házat, még mindig nem észlelek semmi gyanúsat, egyetlen jármű sincs a közelben. Szétnézek egy közeli tónál. Egy kavicsot dobok a vízbe, minek hatására fodrozódni kezd. Léptet hallok. Előbb csak egyet, majd egyre többet, és egyre közelebb. Sürgősen változtatnom kell a rejtőzködőhelyemen, különben megtalálnak. Csak tudnám, mitől félek. Elvégre engem azért hívtak ide, hogy megvédjek valakit, de már ebben sem vagyok biztos.

-Megérkezett már? - kérdezi egy férfi, pontosan az, aki a telefonba visnyogott, hogy fogva tartják, és bántalmazni próbálják.

-Nem – válaszol rá egy másik hang.

-Legyetek óvatosak vele! A nő nem ma jött le a falvédőről!

      Rettenetesen nyomasztóvá válik a levegő. Befizetnék rá, hogy a két férfi engem vár. Bizony várhatnak egy darabig. Zsebemben levő rádiókészülék elkezd recsegni, mintha muszáj lenne. Pont a legrosszabbkor. Előkapom a készüléket, majd rettentő sebességgel kikapom az akkumulátort, elemeket, és mindent, amivel egy ilyen kütyü működik. Pechem van. A két férfi észrevett valamiféle zajt, de ők sem tudják, hogy pontosan merről érkezett. Nem lőhetek. Azzal felfedném a tartózkodási helyemet. Várok, de nem csinálhatom ezt az idők végéig. Megpróbálok zaj nélkül tovább lépni, de az avar megroppan alattam. A két férfi elkezd felém lövöldözni. Hirtelen valami keményet érzek a bal karomban, ami biztos nem injekcióstű, annál rosszabb. Kitapintom, egy lövedék, ahogy sejtettem. A földre vetem magam, majd mászni kezdek, egészen addig, amíg bele nem esek egy kisebb szakadékba, vagy mibe.

      A fegyverek elhallgatnak. Ha mázlim van, már pedig most az van, akkor nem vettek észre, legalábbis nem vették ki az alakomat. Ha mégis, akkor is azt hihetik, hogy most halott vagyok. A lehető leghamarabb vissza kell jutnom a munkahelyre, mielőtt tényleg meghalok vérveszteségben. Ha fel is másznék, nehéz lenne feltűnés nélkül visszakommandóznom a kocsiig. Felkapaszkodom a sziklákra. Szerencsére nem zuhantam sokat, így valamennyivel könnyebb a dolgom, de még mindig nem eléggé. A kövek persze, hogy felsértik a kezemet, és a bőrömet, ahol nincs ruha. Több órának tűnő szenvedés után újra a szakadék szélén találom magam, ahonnan lezúgtam.

      Átvágom magam a sűrű erdőn, egy eldugott ösvényen, amit már rég benőttek a fák, amik cafatokra tépik a ruhámat, a bőrömmel együtt. Levegőt alig kapok már. Van egy olyan érzésem, hogy a lehető összes vérem elfolyt. Mire a kocsihoz érek, nem vagyok önmagam tudata alatt, mégis, még van erőm beszállni, majd a kapitányságra visszamenni. Életveszélyes játékot űzök az ördöggel. Hajnalodik, azaz nem kis időt töltöttem el az erdőben a vérző sebem vérében fürödve. Alighanem 5 órát. Öt órába telt, mire visszamásztam a szakadék szélére, átvágtam magam az erdőn, egy kerülőúton, minek következtében úgy eltévedtem, hogy azt sem tudtam, hol vagyok, és számoljuk hozzá azt, hogy néha meg kellett állnom kifújnom magam. Nem akarok panaszkodni, de a meglőtt karomat már nem érzem, jó régóta, habár a testem többi porcikájával is hasonló a helyzet. Ha Symour most látna...

      Leparkolom a BMW-t, majd nehezen, de felbaktatok a lépcsőkön. Testemet már tetőtől talpig vér, foltok és horzsolás borítja. Benyitok az irodába, ahol Cyd és Matthew van. Kifújom magam, majd elmosolyodom, és a földre zúgok. Az utolsó dolog, amire emlékszem az a sötétség, ami hirtelen beborította a világot.