Kérdésemre
nem érkezik válasz, még egy nesszenés sem. Aggaszt a sötétség,
és a tudat, miként azt sem tudom hol vagyok. Persze hogy az adóvevő
itt nem működik, még a társaimnak sem tudok szólni, ha esetleg
akarnék. Időnként, pontosan szinte, majdnem másodpercenként
hátranézzek, totálisan megszokásból, nem szeretnék
meglepetéseket mögülem.
A
teret betölti a sötétség és a száraz, poshadt levegő, mitől
élni alig lehet. Még pár perc, és biztosan hullaként végzem. És
akkor ,,Á' győ!” neked élet, hősies halált fogok szenvedni a
szolgálatomban. Mondjuk egyelőre nincs kedvem meghalni. Legalábbis
nem tervezem a közeljövőben. Remélem a sors sem.
Alig
hallható neszt észlelek, valahonnan, talán a folyosó túlsó
végéről. Nem késlekedhetek, nem tudom mi folyik itt, ha tovább
várok, lehet, hogy meghal valaki. Futásnak eredek. Mint egy őrült,
úgy futok végig a placcon, minek az alját immáron valami
penészes, zöld víz lepi el. Sebesen szárnyalok a nesz felé, mit
az imént hallottam, legalább addig is megfeledkezem a halál
gondolatáról.
Újra
hangot észlelek a füleimmel, tehát az előbbi nem csupán a
képzelet szimulációja volt. Kezd komollyá válni ez az egész.
Lövésem sincs, hogy hol a francban vagyok, mit csinálok, de
cselekszem. Már közel járok a célhoz, nagyon közel. Érzem.
Tudnám, hol van Matthew és Cyd? Már rég meg kellett volna
érkezniük, erre sehol nincsenek. Csak fussunk össze ezek után!
Lekapom mindkettőnek az arcát! De még hogy hogy?
Egy
ajtót veszek észre balra. Futásomat most sprinterre gyorsítom.
Taktikázás nélkül benyitok a helyiségből, ahonnan a hangokat
hallottam. Lövés hallatszik, majd mielőtt észbe kapnék, egy
golyót érzek a mellhasamba fúródni. Szemem meglepetés szerűen
elkarikásodik. Szemből várt volna a meglepetés? És ki a franc
akar engem időnap előtt sírba vinni? Szörnyen fáj a seb, testem
egyre nehezebb és nehezebb lesz. Utolsó erőmmel bevonszolom
magamat a szintén sötét terembe, és a falnak vetem magam,
miközben a golyó helyét markolom.
Az
illető, aki lepuffantott meglehetősen rám várt. Én voltam az
áldozata, csak engem akart eltenni láb alól. Mindig is bírtam a
rajongókat. És látszik, hogy ők is mennyire bírnak engem. Az
első alkalommal, mikor magam vagyok lepuffantanak. Meglehetősen,
aranyosak.
A
levegő kezd elfogyni a térből, legalábbis úgy érzem. Testem
kezdi észlelni a sok vér vesztést. Utolsó erőimmel állok,
nekitámaszkodva a falnak. Homlokomon végigcsordul egy
izzadságcsepp. Tüdőm egyre gyorsabban kapkod levegőért. És a
pulzusom is fent van, legalább 120-on.
Egy
alak közeledik felém. Lehet úgy 175-177 centiméter. Járásából
ítélve idősebb korosztály, 33-35 éves. Mozgása felettébb
ismerős. De honnan? Pechemre a sötét miatt nem látom az arcát. A
francba! Aurájából ítélve, különös fickó. Más mint a többi.
De vajon miért gyűlöl engem? Mert gyűlöl... Tudta, hogy én
fogok benyitni, nagyon jól tudta.
Testem
már az utolsó percekért küzd, mielőtt a másik világra mennék,
talán a pokolba. Bánom is én, de legalább a gyilkosom arcát
lássam. Közelebb lép a férfi. A golyó semmi a hirtelen szíven
döfött tőrhöz. Agyamban az ér teljesen megáll. Megrökönyödött
arckifejezéssel nézek a gyilkosomra, aki rám szegezi komoly
tekintetét. Nem hiszem el. Ő? Miért? Csak tudnám miért?
-Miért?
Symour Ratthew... - hebegem utolsó szavaimat, majd minden
elsötétedik, és a földre esek.
Még
érzem, ahogy a férfi lágyan megcsókol, majd mindennek vége...
Örökre ---
Testem
verejtékezik, szememből könnyek hullanak, amint kinyitom őket.
Hirtelen felülök az ágyban, majd körbe nézek.
-Az
egész csak álom volt – állapítom meg nagyobb levegőt véve.
Éjszaka
2:00 van. Aludnom kellene, ha nem akarok összeesni munka közben, de
nem tudok. Ezek után már nem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése