12. fejezet

     A szokásos unalmas szombat reggelre ébredek, természetesen megint nem melózom, szóval jöhet a non-stop unatkozás 24 órán át. Rosszabb, mint középiskolában, ott legalább mindig volt mit csinálni, de itt. Tévézés és a városban sétálgatás. Miért ne? Elmegyek megint kocogni egy-két órára. Baj nem lehet. Friss levegőt szívok legalább.

Felkapom a kedvenc farmerdzsekimet, majd felhúzom a lábamra a hozzá illő farmer tornacipőt és elhagyom a házat, természetesen gondosan bezárva. Leszáguldom a tengernyi lépcsősoron, majd ki a már jól ismert utcára és egyenesen a park felé veszem az irányt.

Különös tavaszi szél fúj, a megszokottnál másabb. Hívhatnám úgy, hogy a változás szele. Van benne valami különleges, egyedi. Május 5.-ét írunk. Az ünnep óta már vagy négy nap telt el. Az a pár óra elég nyomós emlékeket hagyott bennem. Valahogy nem úgy kellett volna történnie az egésznek. Mondjuk úgy hogy eltűnök előle a tömegben, talán örökre. Akár egy amerikai filmben, a főhős félvállról visszanéz a szerelmére, majd egy ártatlan mozdulattal eltűnik örökre, széles mosollyal az arcán. Bírom, hogy a sors úgy hozza össze a dolgokat, hogy mi minden lehetséges alkalommal összefussunk. De mire jó ez az egész? Semmire. Gyűlölöm ezt az érzést, ahogy őt is. Nem akarom látni, soha többé!

      Az járdasziget vége felé szegezem a pillantásomat. Egy fa áll ott, de nem ez az érdekes. Valami van alatta. Valami kicsi, fehér. Gyalogolásomat futássá gyorsítom a növény felé, és megdöbbenek, mikor meglátom azt a fehér valamit, ami nem más mint egy kutya. Egy didergő kiskutya fekszik a fa alatt, a fűben, egyedül és bizonyára éhesen. Lehajolok a kis jószágért, majd a karjaim közé veszem.

Szinte azonosulni tudok a lelkével. Ő csak rám várt, senki másra. A sors akarta így. Ő most már az enyém, és senki másé.

Beérek a házba, első dolgom, hogy előkapok a szekrényből egy olyan ruhadarabot, amit nem használok, és nem is áll igazán szándékomban. Szóval azt a ruhadarabot leterítem a folyosóra, majd ráfektetem a kutyát és máris nyaralok a konyhába, hogy összedobjak neki valami kisebb eledelt. Némi szenvedés után elkészítem, majd nyargalok is vissza az új cimborámhoz, aki éppen most ébredt fel. Szemmel látható, hogy mennyire le van gyengülve, valószínű, már napok óta kint volt. Mostanáig.

-Mert most már ide tartozol – mondom, majd a kis csöppség elkezd enni – Body... 

Leülök a kutya mellé, a szőnyegre. Nem tudom felfogni hogy egy ilyen aranyos állat hogy kerülhetett az utcára. De ha nem lett volna ott, ha nem mentem volna akkor arra, akkor talán soha nem találkoztunk volna.

Body befejezi az evést, majd megnyalja a kezemet, az ölembe fekszik, majd mély álomba szenderül.

"Body..."

"Egy kutyának nem kell se luxusautó, se hatalmas ház, se drága ruhák, beéri egy útszélen talált bottal... Lehetsz gazdag vagy szegény, buta vagy okos, agyafúrt vagy tökkelütött a kutyádnak mindegy! Ő csak szeretet kér és ad!
Hány emberről mondhatod ezt el?!
Hány ember szeret feltétlen és olthatatlan szeretettel?!?
Hány ember mellett érzed azt, hogy ami TE vagy az különleges?!"

"Magunkénak tudni egy kis lényt, méltónak lenni a szeretetére, a kezünkben tartva érezni szíve minden dobbanását, élvezni a bizalmát, s végül megérteni, hogy összetartozunk. Ez igazi örömöt jelent az életben. A magányosság végét."