9. fejezet

     Már megint itt tartunk. Szabadnap, unalom. Agyamra megy, már csak a fogalom is. Ki kellene találnom valamit az ilyen, úgy nevezett szabad időmre. Így élni örökké; meló és unatkozás. Ez hiányzik még. Mit kellene tennem? Vegyek egy állatot, hogy ne érezzem magam ennyire egyedül? Nézzük csak. Halat? Öhm, az unalmas. Alapból én vagyok olyan, élek, mint hal a vízben. Macska? Nem szeretem kifejezetten őket. Teknős? Szintén unalmas kategóriába sorolható. Papagáj? Határ eset. Kutya? Idáig ez tűnik a legjobbnak, majd átgondolom még.

      Kivetem magamat mély gondolataimból, és egyúttal az ágyból is. Beindítom a CD lejátszót, majd elindítom a kedvenc számomat. Ideális hangulat a reggeli teendőkhöz. Lezuhanyzom, reggelizek, mosogatok. A szobámban pakolászom, mikor megszólal Green day bandától a Holiday című szám. Szívem hirtelen összeszorul, annyira megijedek. Drága öcsémnek volt mindig szokása, hogy ijesztgetett, mikor gyerekek voltunk. De régen volt is már az. Jut eszembe, meglátogatom. Nem is láttam még, mióta NighCity-be költöztem.

Előkapok a szekrényemből egy bokáig érő farmert, hozzá illő övet. Felsőként egy csíkos fekete-szürke trikót választok és mellé egy tök vagány, szintén szürke pulcsit. Kicsit sem aggódóm a sok szürke miatt. Hozzám tökéletesen megy ez a szín. Sőt. Nekem lett feltalálva, anno még valamikor a ,,Világ Kezdete” előtt.

      Eltávozom a házból, majd bezárom biztonságosan az ajtót. Zsebre vágott kézzel, büszkén sétálok végig a lakótelep járdáin, egyenesen az öcsém lakásáig. Hamar megérkezem a kijelölt célhoz. Felbaktatok a második emeletre, ami szinte már csak bemelegítésnek is gyenge. Elsétálok a folyosó túlsó felébe, majd meglepetésemre, az ajtót nyitva találom, szóval mindenféle kopogtatás, vagy hangos mozdulatok nélkül beljebb fáradok. Leveszem a cipőimet az előtérben, és a hálószoba ajtajában megállok.

Takaros kis szoba tűnik fel előttem. Az enyémhez hasonló berendezésű. A terasz ajtaja mellett TV, Hi-fi és egyéb műszaki berendezések foglalják a helyüket. Szemközti fallal párhuzamosan ruhásszekrények terülnek el. Az ajtó mellett jobbról egy kétszemélyes, összecsukható ágy van. Legvégül a szoba közepén egy a szekrényekkel azonos színű dohányzóasztal, és körülötte kisebb fotelek helyezkednek el. Tom is éppen egy ilyen fotelban ül, háttal az ajtónak. Van egy olyan sejtésem, hogy nem is tudja, hogy éppen mögötte állok, pár méterre.

-Kopogni ki fog? - kérdezi legvégül. 

-Majd kopog az, aki akar. Tegyük fel a szomszéd – válaszolom, majd félig egy világ dőlt össze bennem, mivel a megjelenésem egyáltalán nem lepte meg az öcsémet. 

Belépek az immáron előbb jellemzett takaros szobába, és ledobom magamat az egyik Tom-mal szemben levő fotelra.

-Honnan tudtad hogy jövök? - kérdezem. 

-Cöh... A testvéred vagyok. Megérzem az ilyeneket. 

-Szóval te még ilyet is tudsz. 

-De mennyire? Egyébként mi szél hozott erre? Nem láttalak, már, nem is tudom... Régóta. 

-Gondoltam meglátogatom az öcsikémet. Szimplán szeretetből. 

A srác rám szegezi a kérdő tekintetét, majd elmosolyodik. Éppen valami papírokat írogat, amik az asztalon terülnek el. Úgy néz ki, nagy munkában van. Szinte annyira belemélyül a munkájába, hogy észre sem veszi a szemébe lógó fekete göndör hajtincsek. Még a ruha is megfeszül az izmain, piros-fehér kockás ing és a szokásos farmer.

-Jól van. Mos már teljes mértékben rád figyelek – mondja, majd lecsapja az asztalra a kéken fogó golyóstollat – Mi van veled? Milyen újra itthon élni? 

-Érdekes. Nem sokat változott ez a hely. És az emberek sem. A munka klassz. A társaimmal is sikerült összebarátkozni. 

-Ahan. Értem. Mit szoktál csinálni? 

-Hm. Két nap meló, két nap szabad. Szabad időmben meg.. Hm. Gyakorlom a létezést. Már a TV-zést is unom. 

-Össze kellene szedned egy csávót! - mondja Tom, miközben a konyhába baktat. 

-Ezt te sem gondolod komolyan. 

-Csak egy ötlet volt. De rád férne – teszi megjegyzésként, miközben egy csésze kávét tesz le az asztalra, a számomra. 

-Tudod jól hogy mi a véleményem erről az egészről. 

-Pontosan tudom. Azt is hogy miért, hogy mi történt. De nem élhetsz örökké így. Tudom hogy csalódtál már rengetegszer, de nem adhatod fel. Pontosan mennyi ideje is nem voltál férfival? 

-Hát... Tudom is én. Másfél éve? Két éve? - válaszolom. 

-Szerinted ez normális? 

-Tudom is én...

-Szedd össze magad!

-Igyekszem – válaszolom unottan, majd elszürcsölöm a kávét. 

Ezt az egészet hülyeségnek tartom. Minek nekem férfi? Úgyis csak csalódnék. Elegem volt már a sok csalódásból. Egy örök életre...