11. fejezet

      Daliásan, sőt, inkább büszkén sétálok végig, megannyi ember között, egy tálca kávét fogva az alkaromon. Tisztára, úgy érzem magam, mint egy szlalom pályán, amint a nép között forgolódom jobbra-balra és megakadályozom, hogy bárkinek is nekiütközzek. Jelenleg a parkban éppen nagy zsúr van, mint minden május 1-jén. Árusok, forgósok, bazáros, színpadon előadások és persze sok ember jellemzi ezt a napot. Legalábbis itt kint. Az évek alatt semmit sem változott ez az egyetlen nap sem. Ez van.

A járőr autóhoz érek, ahol a társaim az autónak nekitámaszkodva, őlbetett kezekkel várnak. Ők egyenruhában nyomják a szolgálatot. ,,Rendőrség” feliratú dzseki, vele azonos színű hosszú nadrág, derékra felkötött öv, mindenféle kiegészítővel, mint például gázspray, stukker, bilincs. Jelenleg én civilben lófrálok, persze szolgálatban. Túl feltűnő a nagy fehér, Times New Roman-nú, ,,Police” feliratú kabát. Olyan mintha azt mondanám: ,,Vigyázzatok! Ha valami gázos úgyis elkaplak. Próbálkozzatok, ha majd lelépek!”. Szóval a főnök beleegyezett a tervbe, így legalább jobban tudom figyelni az embereket.

Örömteli mosollyal az arcomon nyújtom át a kávékat a srácoknak, akik leemelik a tálcáról, majd elkezdik szürcsölni. A kocsi oldalának támaszkodom én is.

-Köszönöm – szólal meg Matthew, miután kiitta a papírdoboz tartalmát.

-És van valami tervetek? - veti fel a kérdést Cyd az autó túloldaláról felénk fordulva.

-Mire célzol? - kérdezi Matt, miután mi is megfordulunk.

-Például elkapjunk valami bűnözőt?

-Ha mókára vágysz, menj fel a színpadra és kezdjél el vetkőzni! A város biztos nem fogja elfelejteni egy ideig. Maximum a rajongókkal lesz kisebb-nagyobb bajod. - válaszolom unott arckifejezéssel – Figyi, a terepen fogok járkálni, ha valami gyanúsat észlelek, rögtön szólok.

Kiveszek egy adóvevőt a kocsi anyósüléséről, zsebre vágom, majd úgy indulok utamnak. Anyám, ez a sok ember... Csoda hogy levegőt kapok még. Lassacskán elszívják előlem az összeset, már pedig levegőből sok van. Még. Hirtelen megszédülök. A világ kezd elsötétedni körülöttem. De ezzel senki sem foglalkozik. Nem tudok gondolkozni. Egy pillanat alatt elmosódik a világ előttem. Még érzem, amint valaki elkap a zuhanásom közepette. De az arcát már nem látom. Már nem ---

Egy fának nekitámaszkodva ülök a földön, amint kinyitom a szemeimet. A kép kezd egyre világosabb lenni. Sőt inkább már szinte tökéletes. De hogy a francba kerültem ide? Valahol a tömeg közepén ájultam el.

-Francba az ájulásaimmal! Pedig azt hittem, már nem fordulhat elő – mondom felháborodva.

-Jobban érzed magad? - szólal meg egy mélyebb férfi hang tőlem jobbra.

Szemem kikerekedik, szívemben még a hajszálér is kétszeresére dagad, tüdőm megint levegőért kapkod. Ha nem lennék a földön, biztos előbb vagy utóbb a gravitáció lehúzna. Tartom magam, ameddig csak bírom. Elvégre mégis csak Honey Hanney vagyok. Ennél többet is ki kell bírnom. De miért pont most? És miért pont ő? Nem hiszem el.

-Igen, jobban vagyok – hazudom a választ, de ezt ő nem tudja, csak én.

-Tessék! Ettől majd jobban leszel – mondja a férfi, majd átnyújt nekem egy pohár ásványvizet.

-Köszönöm!

Az illető farmert visel, övvel a derekán, egy unott szürke pólót, 77-es zöld felirattal, fekete sportcipőt. Rövid barna haja véletlenül sem lóg a szintén barna szemeibe. Arca immáron nyugodtságot tükröz, de simán leolvasható róla, hogy pár perccel ezelőtt nagyon aggódott valami miatt. Vagy inkább valaki miatt. Minden egyes izmot lehet látni, még ruhán keresztül is. A férfi leül közvetlen elém, majd szemeimet fürkészi, miután kiittam a műanyag pohárban levő vizet.

-Észnél vagy? És ha valami baj történik? - vágja a fejemhez a csávó, tipikusan aggódóan.

-Baj? Úgy ismer engem? Symour Ratthew...

Igen, a férfi aki mellettem van, a volt tanárom. Symour Ratthew. Mondhatom, ennél jobbkor ő sem tudott volna felbukkanni. De ezentúl nem adom meg neki az engedélyt, hogy felkavarja az életemet. Soha többé. Ami volt, az volt. Azon már nem tudunk változtatni, de nincs tovább. Nem azért jöttem vissza mert annyira hiányzott volna, vagy valami hasonló. Akkor nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy alakultak.

Eszembe jut az álmom, miszerint a férfi, alighanem eltett láb alól. Ahhoz hasonló gyűlöletet soha sehol nem éreztem. Az a különös kisugárzás, mit akkor éreztem, semmi máshoz nem fogható. Mikor az ember már az utolsókat rúgja, és akkor szembesül a könyörtelen igazsággal. És egy olyan személytől kapja a szívbe döfést, akitől nem várta volna. Csak álom volt, de mégis olyan valóságos. Még mindig érzem, szinte a testem minden egyes izmában, minden egyes hajszálerében, agyam lüktetésében, az idegszálakban. Valóban ilyen lenne a halál előtti pár másodperc?

Mellhasamra teszem a kezem, majd eléggé elmerülök a gondolataim tengerében, úgy, mint talán még soha. Fejemben csak úgy kattognak a kerekek, akár egy órában. Felmerül bennem a gondolat, miszerint a tanárúrral már vagy hét éve nem álmodtam. Különösnek kellene tartanom? Legalább kaptam egy kis akciót az álmomban. Testemet elönti a vágy, valami tűz, mi a szememben is kigyullad. Teljesen megfeledkezem a tőlem méterekkel elhaladó, nyüzsgő népről, sőt az egész világról is, ami körbevesz.

-Honey!

Kizökkenek a végtelennek tűnő gondolataim közül Symour hangjára. Meglepetten nézek rá, akár egy kisgyerek, aki nem tudja hova tenni a dolgokat. Őszintén nem tudom, hogy mi a fenét csinálunk, lent a földön, tökre kukán, de azért csak hagyom, hogy a férfi bámuljon. Legalább vagy tíz perce, hogy felébredtem, és a tanár még egyszer sem érintett meg, mázlimra. Próbálja csak meg! Addig van karja.

Elmosolyodom, majd megunom az ülést. Hátulról megtámasztom magamat a jobb karommal, majd térdre szökkenem, és a lehető leglassabb és talpraesettebb mozdulattal szép lassan felállok. A mellettem levő férfi szinte elképed, arca a csodálkozástól repes. Valószínű, még nem látott olyan példányt, mint én, vagy a franc tudja, hogy mi baja van. Pár másodperc elteltével követi a példámat, miszerint ő sem ül már a földön. Bizonyára, most esett le neki az iménti pillanat.

Csatlakozunk a tömeghez, miszerint mi is a járdaszigeten sétálunk.

      Baromira nincs kedvem beszélgetni, szóval mondhatjuk, hogy mély csönd ül közöttünk. Egyáltalán mi a francot csinálok? A volt tanárommal sétálok, az oké, hogy nagy a tömeg, meg minden, de akkor is. Mindegy. Gondolkozásaim közepette természetesen a népet is figyelem, mármint valami szokatlant, rablót akár. Feszült a tanárúr, mintha szeretne valami nagyon fontosat mondani, csak az idő nem alkalmas rá. Nekem egyáltalán nincs kérdésem, mi a francot tehetnék fel? Egyébként sem érdekel semmi, ami vele kapcsolatos.

-Honey, minden rendben van? - hallattszik az övemre kapcsolt adóvevőben.

Megfogom a kütyüt, megnyomom az oldalán levő gombot, majd beleszólok.

-Igen, itt minden rendben. Semmi rendbontót nem észleltem még. Felétek?

-Szintén minden rendben – mondja Matthew.

-Értettem – válaszolom unottan, majd visszateszem a készüléket a helyére.

Még mindig szokatlan csend ül közöttünk. Eszembe jutnak az elmúlt évek emlékei. Olyanok is, amiket talán már rég el kellett volna felejtenem. A férfi érintései, csókja. Majd eszembe jut még egy valami, a mellhasamba fúródó golyó. Mit akart az az álom jelenteni? Talán, ha így folytatódik minden, tényleg megfogok halni? Számíthattam volna rá, hogy, ha visszatérek, ebbe a városba, biztosan összefogok Symour-ral futni. De valami megváltozott. Most már nem úgy tekint rám, mint régen.

Gondolataimba annyira beleméllyedem, hogy észre sem veszem a velem szemben jövő kerékpárost. Ha nem mozdulok innen, biztos hogy végigmegy rajtam, de most már késő, akár egy lépést is tenni. Hirtelen megragad egy kéz és magával ránt, szinte követni nem tudom az eseményeket.

-Honey! - hallom a hangomat.

Kinyitom a szemeimet, majd megdöbbenek a látványon. Symour karjai között találom magamat, hallom szívének minden egyes dobbanását.

-Azért, örülök, hogy nem változtál meg teljesen – szólal meg némi idő után.

Lövésem sincs, hogy hirtelen mire gondol a férfi, de a csába'! Miért vagyok megint a karjai között? Már vagy két éve nem ölelt meg senki, és pláne nem így. A lehető legerősebben, mintha soha nem is akarna elengedni. Még mindig ugyanaz a kamasz lennék, aki bedőlne egy ölelésnek, egy érintésnek? Most mi a francot tegyek? A férfi arcát fürkészem. Megrémült, közben belül boldog, annyira hogy még ennyire sosem láttam.

Ő még mindig? Még mindig szeretne engem?

Innen már nincs visszaút...

Óh, Symour Ratthew...