7. fejezet

     Az autó ablakpárkányra könyökölve tartom, az egyébként sem könnyű, fejemet. Unottan nézem a hajnali, szinte felhőtlen szürke eget. Egész éjszaka kint dekkoltunk. És nem is az időjárási tényezők miatt vagyok most ilyen, hanem mert itt vagyok már vagy egy hónapja és nem történt semmi eseménydús pillanat, amit akár egy olcsóbb krimibe bele lehetne írni. Gyerek szemmel nem volt ilyen unalmas ez a környék, de most, jobb nem beszélni róla. A szürke napokat pedig végkép nem tudom, hogyan tudnám feldobni. Minden kezd egybemosódni. Talán a ma délutánom kicsit más lesz. Ma délután lövészetre megyek, ami szerintem egy tök jó ideglevezető tevékenység. Ez a gondolatom, úgy azóta tart, mióta legelőször lőttem légpuskával. Lehettem úgy 12-13 éves? Talán. Emellett meg az agresszív tulajdonságomnak köszönhetően, régen, ha egy elmebeteg felbosszantott az iskolában, mindig megütöttem. Eleinte még csak néztek a körülöttem levők, de később rettegett, akire ránéztem.

Egy fehér Opel száguld el mellettünk, úgy körülbelül 90 km/h-ás sebességgel. Még mit nem? Korán fel van pörögve, még 6 óra sincs. A mellettem ülő Matthew a gázba tapos, ahogy csak tud, és követi az őrült ámokfutót. Végre egy kis akció. A társam felkapcsolja a szirénát és a kék-pirosan villogó megkülönböztető jelzést. Az elszabadult idióta persze nem reagál semmit. Miért is tenné azt? Az úton közlekedő járművek félrehúzódnak, a sziréna hallatán. Megpróbáljuk az elmebeteg embert az út szélére tuszkolni, ezzel is jelezve, hogy álljon meg, de ehelyett még inkább nyomja a gázt.

-A pokolba a száguldozni kívánó elmebetegekkel! - mondom.

-Akcióra vágytál nem? - kérdezi Matthew.

Kikapcsolom a biztonsági övet, majd lehúzom az ablakot, amennyire tudom.

-Mire készülsz? - teszi fel a kérdést a társam aggódó arckifejezéssel.

-Hogy mire? Befejezem ezt a játszadozást, mielőtt valakinek baja esik – válaszolom, majd kimászok az ablakon, a motorháztetőre.

Matthew amennyire csak tud, közel megy a fehér Opelhez. Összeszedem minden bátorságom és gondolkozás nélkül ugrok. Elkapom az autó tetején levő csomagtartó vasat, majd egy pillanatra elgondolkozom, hogy mit tudnék most tenni. Megtalálom a megoldást, miszerint kinyitom a vezetőülés melletti ajtajtót, még másik kezemmel megtartom magamat. Kellő képen arcon rúgom az ipsét, úgy hatolok be a járműbe. Nem is lenne vele baj, ha a filkó hirtelen el nem engedné a kormányt. Arrébb lököm a férfit, majd megmarkolom a kormányt, és vezetem. Szerencsére pár méteren belül vár egy teljesen üres út melletti parkoló, tehát leállítom ott a kocsit, majd kiszállok.

Megáll mögénk a társam a járőr autóval, majd kiszedi a csókát a járműből. Alapból megállapítjuk hogy az illető annyira részeg, hogy azt sem tudja, hol van.

-Brávó, egy alkoholista – szögezem le.

-Mi az kicsikém? Adsz egy csókot? - szólal meg az ittas.

-Hogyne?! - válaszolom, majd pofán ütöm a csávót – Itt van a csókod! Remélem elég volt.

Az illetőt megbilincseljük, majd a rendőrautó hátsó felébe dobjuk, majd mi is beülünk, és egyenesen a kapitányságot vesszük célba.

-Lehetőleg legközelebb ilyet ne csinálj! - szólal meg egy idő után Matthew.

-Milyet? 

- Pont olyat. Kaszkadőröset.

Ezzel valami világvégéig tartó csend ül közénk.